Nem tudom az őszt – Ceglédi Zoltán jegyzete

Nyárra elköszönök az olvasótól, itt és ilyen jegyzetet legközelebb ősszel fognak olvasni tőlem. Fogalmam sincs, milyen világról.
Ceglédi Zoltán

2022. június 29. 11:46

Nem tudom az őszt – Ceglédi Zoltán
jegyzete

Könyveink jó része, mintha Dúró Dóra kaparintotta volna meg őket, miszlikben. Ami okosat akart volna mondani a világról, azt ledarálta a világ pandémiás, majd háborús abnormalitása. Napi sajtódivatok kétvégű kék-piros postairónja minősít tudományt és babonát oda-vissza, csak a vonalhúzás lendületében következetes, lyukadjon a papír. Eleve kudarc, ahogy mindeközben valami fura módon képesek lettünk belezsibbadni fojtogató pózokba, ellenállás nélkül. Na jó, itt-ott voltak dobálózások. Az lehet, mondom abszurd módon a bűnös felületek egyikére kiosztva, hogy a főhajtásra erőszakoló online világ, a folyamatos láncütések, az esőverés cseppjeivel érkező „hírek” (direkt az idézőjel) elnyomják az ember természetes reakcióját. Lebontják a morális és intellektuális immunrendszerét. Mindig csak egy picit lejjebb, egy kicsit hazugabb, butább, hogy a végén olyan pózokba hajtson, ami egyből nem ment volna, mert az ember vagy ellenfeszül és kihúzza magát, vagy törik.

 

Nem tudom, nem látom az őszt. A borúlátó leltár úgy fest, hogy a majomhimlő mellé visszakapjuk a koronát, ami már csak azért is praktikus, mert a duplán magas láz ellenpontozza valamelyest, ha a gázhiány miatt egyáltalán nincs, vagy nem nagyon van fűtés. Azt most még nem látom, hogy mi büntetjük-e meg az oroszokat azzal, hogy drágán lesz hideg a lakásainkban, vagy ők minket, csak azt, hogy miként a megelőző két évben azt illetően volt értetlen az elit, hogy ugyan már, miért nem lehet azt a pár hetet, hónapot vagy akármennyi időt otthon kibírni, most épp arra jöttek rá a fényellenzők, hogy létezik az úgynevezett pulóver, aki fázik, felhúzza, és Putyin be van mattolva. És miért nem esznek kalácsot.

 

Meg ugye, megvan arra is az esély, hogy amikor a zöm által vaktérképen alig talált Litvánia a még közismertebb lokációjú (nem) Kalinyingrádba nem engedi be az embargós orosz cuccokat (pluszpontért: mik ezek?), akkor a böllenkedés adott pontján valamelyik hülye vagy provokátor elsüt egy fegyvert, és a NATO versus Oroszország fronton kitört a harmadik világháború. De majd mennek a magyar katonák meghalni a balti frontra, mert olyan iszonyúan fontos volt az EU-nak, hogy Litvánia ne engedjen át Kalinyingrádba bizonyos dolgokat. Látom is, ahogy a magyar civil lakosság idehaza egymással parolázva vonul az óvóhelyre, hogy oké, talán beesik ide némely orosz rakéta, de polgártársak, azt mégse hagyhatta Litvánia, hogy az egyébként Oroszországhoz tartozó Kalinyingrádba vigyenek dolgokat! Megérte!

 

De ha nem így lesz, a forint akkor is a padlón hörög, véres torokkal; ősszel az immár árstop nélküli vásárlások, év végén pedig a nem maximalizált hitelkamatok rúghatnak még egyet rajta és rajtunk. Egyre bonyolultabb lesz kitudni, hogy ki, hol, mikor, mennyit és mennyiért tankolhat; vagy nagyon is egyszerű, ha nem lesz mit. Legalább a klímaszorongók állapota enyhül egy kicsit az örök autómentesség okán, mondjuk ők már jó ideje hátrébb lettek sorolva, szegény Greta Thunberget előbb a koronavírus vette le a címlapokról, majd a háború. Bár mondjuk most a Glastonbury fesztiválon, a Piramis színpadon beszédet tartott, de ha jól nézem, nem arról, hogy a fesztiválok maguk is fölösleges terhelést jelentenek Föld Anyáknak, nagy energiafelhasználás meg a világ minden tájáról odautazás meg szemétgyártás. Mintha Zoomon ne lehetne ugyanolyan jól bulizni!

 

 

Nem tudom az őszt, jelenleg annyit látok és érzek, hogy az elmúlt évtizedek alatt összesen nem támadt annyi civilizációs kihívás, mint az épp csak elindult húszas években. Máshonnan szemlélve meg azt mondhatom, hogy van egy folyamatos, gyorsuló ütemű romlás, amikor egyre kevésbé heverjük ki az egyik bajságot, és már robban rá a másik. Nem sikerült érdemben egyetlen közelmúltbéli, releváns háborút vagy polgárháborút sem tartós békével lezárni, nem tanultunk eléggé a 2008-as gazdasági válságból, a terrorizmus és a klímaváltozás hajtja a menekülthullámokat, felszíni identitásviták fogják a felületet a valódi párbeszéd elől, megint csak aláhúzom, azért is, mert az egyiket kattintják, a másikat nem. Mondok egy szörnyűt: a világháborúnak lenne igazán nagy kattintása. Minap az egyik kormánypárti portál fönn is tartott egy erről szóló címet az oldala tetején, jöttek is rá a forgalom – amiből nem az következik, hogy a média maga fog hadat üzenni, de az igen, hogy egyes szereplői szívesen élezik a helyzeteket olyan idézetekkel, amelyeket „lehet úgy is érteni”.

 

Tulajdonképpen eddig végig az élet ellentétét, mindenféle halálokat írtam le. Járvány, háború, kipusztuló Föld, rohadt nehéz lesz erre rákötni a boldog nyári kívánságaimat. Pedig valószínűleg pont ez lenne a megoldás: ha egyszerre mindenki eldobná, ami a kezében van.

 

Fehér szmokingban egy Lennon-imitátor zongorázna valamit egymás szeretetéről, tényleg egyszerre hagynánk abba minden olyat, ami másnak rossz, és mind elmennénk helyette a strandra. Vagy a hegyekbe, túrázni. Városi sétára, kertben grillezni, kibiciklizni a faluszélre, ott valamit egymásnak dobálni, este a macskaköves téren hegedűszót hallgatni és meggyszörpszerű sillert inni, randevúzni, mesét mondani. Élni. Ki kéne vennie mindenkinek egy nyárnyi szabadságot az egészből, és ősszel lebarnulva, kisimulva azzal visszajönni, hogy te, mi is volt az a nagy zajongás itt múltkor, már nem is emlékszem. Magam mindenesetre megpróbálok pár hetet kiszakítani magamnak a békére, illetve azoknak a struktúráknak, ahol meg én lehetek a gond. Nem tudom, milyen őszre jövök vissza, de ígérem, nem tőlem lesz rosszabb.

 

Vigyázzanak magukra, éljenek.