Nem kellene teljesen szétesni – Lakner Zoltán jegyzete

Mivel az ellenzék súlyos választási veresége részben önmagáért beszél, részben pedig ennek következtében teljesen jogos nagyon sokak elkeseredése, érdemes talán arról a kevés jóról szót ejteni, ami ebből a kampányból kisült a Fidesz-kritikus társadalomrésznek.
Lakner Zoltán

2022. április 07. 11:30

Nem kellene teljesen szétesni –
Lakner Zoltán jegyzete

Először is a népszavazási kampányt hoznám szóba, amely persze „politikailag érvényes”, hiszen Orbán sikernek nevezte (elvégre minden siker, amihez csak hozzáér), de valójában egyfajta engedetlenségi mozgalom szerveződött az érvénytelenné tételére, amely fényes sikert aratott. Mind a négy kérdés elhasalt. Abba bele sem megyek, hogy valószínűleg az egész cucc alaptörvény-ellenes volt (ezt csak a tréfa kedvéért írom), hiszen a népszavazás eredményének törvényhozási aktushoz kell vezetnie, azonban jelen esetben a vonatkozó törvény megszületett már a népszavazást megelőzően.

 

 

De nem is ez a lényeg, hanem a civilek erejének megmutatkozása.

Annak ellenére, hogy a szövetségbe tömörült ellenzéki pártok nem voltak képesek egyenes mondatokat mondani a szerintük rizikós témáról, nehogy elriasszák a – kiket is? – jobboldali, konzervatív Fidesz-ellenes szavazók tömegeit, mégis majdnem a teljes tényleges ellenzéki szavazótábor érvénytelenül szavazott. Mégpedig annak következtében, hogy számos LMBTQ-szervezet bele mert vágni a kampányba, holott ők is mérlegelni voltak kénytelenek, hogy a nyílt kiállás milyen társadalmi visszhangot vált ki. Kampányuk egy jól meghatározott cél érdekében, egy pontosan bemért társadalmi csoportot – nem csak a melegeket! – célzott meg, és szellemes, okos, kreatív megoldásaikkal nem egyszerűen meggyőztek több mint másfél millió embert az érvénytelen voks értelméről, hanem egy viszonylag szokatlan szavazási magatartásra is megtanították őket néhány hét alatt.

 

Nem állítom egy percig sem, hogy ez a kampány pontosan ugyanakkora erőfeszítést igényelt, mint a kormányzásért folytatott választási kampány, amelyben új szavazókat is meg kellett volna győzni, és nem csak a „meglévőket” elérni. Azonban a civilek által kitűzött célok elérése sem volt korántsem magától értetődő, azon kívül pedig az egész erőfeszítés – és igazából ez a lényeg – arra szolgáltatott példát, hogy van, ami nem az elnyomó rendszer adottságain múlik, hanem csakis rajtunk. Az, hogy az adott keretek és adott erőforrások mellett az egyáltalán elérhető célok érdekében fókuszált, következetes és okos kampányt folytatunk-e, kizárólag rajtunk múlik.

 

Ez egyúttal talán azt is jelenti, hogy igenis rendelkezésre áll az a kampányolási tudás, ami sokszor hiányzott az ellenzéki pártok és/vagy a miniszterelnök-jelölt nehezen induló és később is ki-kisikló kampányából. Pedig ott is voltak jó szándékú és okos emberek, akiknek az erőfeszítéseit azonban, az eredmény legalábbis ezt mutatja, túl gyakran írták felül részérdekek, vagy egyszerűen inkompetens közbeavatkozók.

 

Ez pontosan az, amit éppen a rendszeradottságok miatt a mindenkori ellenzék nem engedhet meg magának. Minél szűkebb a tér, annál okosabban kell bánni a még rendelkezésre álló pénzzel, tudással, felülettel.

 

A másik pozitívum a több mint húszezresre duzzadt szavazatszámláló mozgalom.

A mostani legérdekesebb közéleti elfoglaltság a szavazatszámlálók kordokumentum-értékű beszámolóit olvasni a közösségi médiában. A legnagyobb elkövethető hiba leszólni azokat, akik, úgymond, rácsodálkoznak azokra az életkörülményekre, amelyek között mások élnek, és amelyeket ők maguk eddig a saját szemükkel nem láttak. Éppen hogy arra lenne szükség, hogy ezeket a tapasztalatokat szisztematikusan feldolgozzuk, hogy olyan társadalomkutatók, szociális munkások tartsanak tréningeket a szavazatszámláló civileknek, akik képesek kontextusba helyezni a tapasztalatokat, segítve annak a megértését, hogy az önkéntesek mit is láttak pontosan. És persze megszervezni, hogy a szavazatszámlálás ne egyszeri kirándulás legyen a „végekre”, hanem a folyamatos tanulás és tudáscsere kezdőpontja.

 

A legnagyobb veszély – pedig most aztán van egy pár –, ami az összeroskadt ellenzéki oldalt fenyegeti az, hogy ha elveszíti lelkes civiljeit, önfeláldozó pártaktivistáit, akik így vagy úgy, de mégiscsak mozgatták az ellenzéki kampánygépezetet. Ha ezek az emberek most nem kapnak jó szót, támogatást, elismerést, valamint új, elérhető, érdekes és fontos célt, akkor soha többet nem jönnek a politika, de talán a tágabb értelemben vett közélet közelébe sem.

 

Akkor pedig még azokat a lehetőségeket is magunktól adjuk fel, amelyek most még legalább megvannak.