Messziről nézve talán csakis az orvosok ügyének tűnik, hogy megszűnik a kötelező kamarai tagság. Nem csak arról van azonban szó, hogy ezután másképp kell – vagy nem kell – lepapírozni egyes dolgokat, hanem arról is, hogy a kormány egy kevesebb taggal és kevesebb pénzzel rendelkező, a szakmai és szervezeti jogosítványaitól megfosztott kamarát szeretne látni. Olyat, amelynek érdekképviseleti súlya kisebb lesz, és amely nem léphet fel valamennyi orvos nevében, mint ahogyan eddig tette.

Ez a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy már formálisan, úgy, mintha a fogát húznák se fogja meghívni egyeztetésekre a kamarát az egészségügyet is egzecíroztató belügyminiszter. Nem is lesz olyan tárgyalópartner, aki vagy amely legalább a legnagyobb szakmai baklövéseket szóvá tehetné, és aki a betegellátás szempontjait egy egész szakma nevében közvetíthetné a politikai döntéshozóknak.

A kötelező tagságú, erős felhatalmazással bíró kamara híján erős szövetségesüket veszítik el az egészségügyi szakdolgozók is, akiknek a béremelését a kormány egyre csak halogatja.

Azt a Magyar Orvosi Kamara sem állítja, hogy nincs szükség változásokra. Valójában sokkal régebb óta igényli a kamara a finanszírozási és szerkezeti reformokat, mint ahogy a kormány felismerte ezek elkerülhetetlenségét. Ez a kormány ugyanis azt szokta csinálni, hogy ami politikailag nem kifizetődő, azzal nem foglalkozik, ha pedig már a körmére ég a probléma, akkor mindenre azonos választ ad: államosít és központosít. A kontrollmánia azonban eddig még sem az oktatás, sem, mondjuk, a szemétszállítás terén nem igazolta a döntéshozókat.

Az orvosok esetében ráadásul olyan vezénylési szabályokat akar bevezetni a Belügyminisztérium, mint a fegyveres testületeknél. Ez lenne a kormányzati válasz a munkaerőhiányra, csakhogy mind a 70 év feletti háziorvosok, mind a családos kórházi orvosok korlátlan kirendelhetősége azzal fenyeget, hogy a maguk részéről megköszönik a lehetőséget, és inkább távoznak a szakmából, az országból vagy a közegészségügyből. A Magyar Orvosi Kamarának nem kell biztatnia az orvosokat, hogy ne írják alá az új jogviszonyról vagy az ügyeleti rendről szóló szerződést, mindössze tájékoztatja őket arról, hogy ami abban áll, az súlyosan hátrányos a számukra, és hogy igenis megtehetik, hogy ezt nem fogadják el. Nem azért, mert nem akarnak dolgozni. Hanem azért, mert a rendes munka- és ügyeleti időn túli ügyeleti rendet lehetne kedvezőbben, okosabban, körültekintőbben is szabályozni. Ebben a kamara partner lenne, miközben azt sem titkolja, hogy az ügyeleti renddel kapcsolatos befeszülése azt is szolgálja, hogy más súlyos és rendezetlen problémákat, így például a szakdolgozói bérek emelését is napirenden lehessen tartani.

Ezek a dolgok mind-mind a betegek, pontosabban fogalmazva a megelőzésben és gyógyulásban érdekelt, adó- és járulékfizető állampolgárok javát szolgálják.

Belekényszerítheti persze a kormány számukra hátrányos szerződésekbe az orvosokat, de annak újabb elvándorlás lesz a következménye, hacsak le nem zárják előttük a határokat – de ne adjunk ötleteket. Valójában tehát a kamara képviseli a betegellátás biztonságának szempontját, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy nem kellene kockáztatni a maradék munkaerő elüldözését a rájuk kényszerített szabályokkal.

Kamarai érdekérvényesítés nélkül a kormány újabb és újabb ilyen lerohanásokat fog végrehajtani. Minden csatát megnyerhet a kétharmados parlamentben vagy az éjszakai rendeletekben, a kamarát letörölheti a térképről, újabb hazugságokra alapozott propaganda-hadjáratokat is vezethet, csak épp közben az ellátórendszer süllyed el: nem lesz benne ápoló és orvos. Azok az uniós pénzek sem érkeznek meg, amelyeknek tekintélyes részét már most is egészségügyi fejlesztésekre lehetne fordítani.