Nemrégiben némi vita alakult ki arról, hogyan lehet értelmezni a Medián felmérését, miszerint a 30 év alattiak körében a Mi Hazánk a legnépszerűbb párt.

Az adatokat némileg árnyalja, hogy mind a 40, mint a 30 év alattiak csoportjában szoros az élmezőny, de az világosan látszik, hogy a fiatalabb szavazóknál a Kutyapárt, a Mi Hazánk, a Momentum, na és a Fidesz rendelkezik komolyabb szavazótáborral.

Mindebből egyfelől az következik, hogy bár a Fidesznek komoly gondjai vannak a fiatalabb szavazói rétegek megnyerésével, versenyben van az ellenzéki erőkkel; a fiatal szavazók legtöbbjének rokonszenvét pedig egyidejűleg határozza meg a kormány és a hagyományos ellenzék kritikája. Ez érthető is, baj se lenne, csakhogy a Mi Hazánk népszerűsége korántsem egy majdani nagy demokratikus feloldás előjelének látszik.

Hiba lenne azt állítani, hogy a Mi Hazánkkal rokonszenvezők mind elvadult rasszisták, szélsőséges összeesküvés-elméletek hívei lennének, hiszen ez a párt mindeközben nagyon tudatosan operál szociális ígéretekkel is – közöttük olyanokkal, amelyekkel kifejezetten a fiatalabb korosztályokra céloznak. Úgy is mondhatnánk, hogy a jövő biztos szavazótáborát építik, s ehhez többféle kapcsolódási pontot kínálnak fel az elégedetlen, a mai viszonyok között helyüket nem találó fiatalok számára.

Mindezt azért fontos látni, nehogy a politizáló ellenzéki közvélemény abba a hibába essen, hogy elhiggye: a – rendkívül tiszteletreméltó – oktatási tüntetések diákrésztvevői fejezik ki az egész fiatal generáció véleményét.

Bár az igaz, hogy nem mindenkit a Mi Hazánk szélsőséges nézetei vonzanak a párthoz, de nyilván vannak ilyenek is. Az meg előbb-utóbb nyilván mindenkinek feltűnik, hogy egy csomagban megkapja a kirekesztő nézeteket is a szociális ígéretekkel együtt, mégis úgy ítéli meg, hogy ez belefér, felvállalható az árukapcsolás. Ez jelzi, hogy a kirekesztés iránt van fogadókészség, éppen ebbe nő bele egy újabb nemzedék, s úgy tűnik sokak számára, hogy errefelé kell keresni a válaszokat mai bajainkra. Másfelől pedig nyilván az is benne van ebben, hogy annyi baj, csalódás, sérelem, megrekedési élmény halmozódott fel már a fiatalokban is, hogy logikusnak tűnik a felelősök kilétét firtatni. Nemcsak a kormányét és az ellenzékét, hanem egyes társadalmi csoportokét vagy globális erőkét is.

Ha az olvasónak mindettől nem lesz jobb kedve, akkor szíves elnézést kérek, de a tanulság mégiscsak az, hogy amiként nem érkezik messiásként egy politikus vagy párt egy nagy megoldással, úgy ezt a politikai megváltói szerepet egy generációra sem lehet kéretlenül rálőcsölni. Az ő szocializációjuk abban a közéleti környezetben zajlik, amelyet az idősebb nemzedékek hoztak össze számukra. Azonkívül pedig a 30, 40, 50, 60 vagy 70 év felettiek és még idősebbek sem dobhatják le magukról a felelősség rájuk eső részét abban, miként alakult és miként alakítható az ország, e mégiscsak közös haza jövője.