Attól pedig paradox módon egyszerre van csömörünk és lettünk rá rezisztensek.

Nem újkeletű az ügy, sokkal inkább egy folyamat (talán) immár végpontja. Valószínűleg 2002 jogos traumája volt ehhez az első lépcső, amikor Orbán Viktor azt tanulta meg, hogy elaludta a kampányrajtot, végigbóbiskolta az egészet, hogy a két forduló között (akkor még volt ilyen választástechnikai hívság) próbálja ledolgozni több hónap hátrányát. Igen, az első Orbán-kormány azt illetően még javarészt követte a rendszerváltás utáni hagyományokat, hogy a kampány a választásig tart, utána a kormányra kerültek kormányoznak, a vesztesek ellenzékbe vonulnak, és végzik az ebből fakadó feladataikat, azaz nem tesznek úgy, mintha tovább folytatódhatna a plakátozós őrület.

A 2002–2006 közötti időszakot felezi az első ciklusközi miniszterelnök-csere, és az első Gyurcsány-kormány már rak ki „elszámoló” plakátokat, ahogy a párt is jelentkezik még 2005-ben imidzskampánnyal. A buli színe a piros, sápad is a narancs, lehajrázzák őket a szocik. A következő ciklus nyitányát agyonveri az őszödi ősz, az említett hajrázás hátterét feltáró beszéd botránya, és onnantól folyamatos a kampány. Nem pusztán a harmadik fordulónak kikiáltott önkormányzati választás, de petíciók (bruhh), nagygyűlések, folyamatos és parlamenten kívüli mostvagysohák sorjáznak. Végül a vizitdíjas népszavazásban közjogilag releváns apropó is akad újfent plakatírozni, kampányvideót forgatni, utcára menni. Kisebbségi kormány, egy év múltán pedig „szakértői jellegű” kormány, mely utóbbi működésének jelentős része a következő kampány időszakára esik.

2010-től pedig, akárha jól megbökdösött focaccia a tepsiben, úgy puffad fölfelé a kampány, hogy 12 év elteltével már az a néha beköszöntő, nyúlfarknyi kis időszak legyen a kivétel, amikor nem harcolunk amerikás magyar nagyvállalkozó, belga főváros vagy annak szankcióbombái ellen, de országszerte ám. Rutin lett a folyamatos kampány, így élünk. Közpénz, kormányplakát, nemzetinek és konzultációnak mondott izé, meg immár két eredménytelen népszavazás, ahol fontosabb volt a köret, mint a hús. Meg sem mondták, hogy pontosan miről, milyen konkrét eredmény elérése érdekében szavazunk!

Hanem: miként az orr megszokja a szagot, legyen az bosszantóan büdös is az első szippantásra, ahogy aztán a városi ember füle megtanulta kiszűrni a megannyi éji zajt közlekedéssel meg falszomszédokkal, úgy épült bele az észlelésünkbe a faltól-falig propaganda. Ezért kell egyre nagyobbat dobniuk, hiszen ők emelték egyre magasabbra a lécet. És lehet, hogy ez a teteje. Mivel a hétköznapi politikaészlelésünk főleg nem értelmes disputa, nem a megvitatott döntések és azok tartalmi kritikája, hanem a legortóbb kampány, amit ununk és utálunk, jogos a zöm véleménye is arról, hogy ezt így minek. Minek a tiktokképviselő, a pultpolitikus, a plakátozós és a plakátot átírós, minek bérezni ezt a cirkuszt ilyen nehéz helyzetben. És magam, aki abszolút politikapárti vagyok, magam is nehezen tudnám azt állítani, hogy a mutatott politikai tevékenységet ne tudná ellátni egy huszonegy fős parlament, hét ellenzéki és tizennégy kormánypárti résztvevővel. Maximum!

A másik opció viszont az lenne, hogy elhisszük: az nyer, aki ebből először kimászik. Szilárd meggyőződésem, hogy egy teljes nemzet várja azokat a felnőtt férfiakat és nőket, aki közlik, hogy ők dolgozni szeretnének értünk, és így is tesznek. Hiszem, hogy milliók lélegeznének fel, ha egy felszólalónak semmi „szemléltető eszköz” nem lenne a kezében, pláne nem trágárkodó tábla, ámde számokat mondana, kritika okán és alternatív ajánlatot alátámasztandó. És lehetne az a kormányzati szereplők szándéka is, hogy ne úgy viselkedjenek, mintha az obligát kutatói kérdésnek megfelelően most vasárnap lennének a választások, hanem úgy, mint bármelyik dolgozó: végzi a munkáját, és beszámol arról a főnökeinek, jelen esetben nekünk. Nagyon, masszívan hiszek abban, hogy a következő évtizedek nyertese az lesz, aki deklaráltan ki tud szállni az állandó kampányból, mer építkezni, a ma áldozatából előnyt kovácsolni, megadni az időt magának és nekünk is tanulni, fejlődni, megérteni azt, amivel dolgunk van.

Nem titkoltam soha, mennyire lesújtónak tartom a jelen magyar politika mutatott képét. a tartalmatlan üvöltést. De nem akarom hungarikumnak hazudni ezt a rutint, hiszen a nyugatot is megette vagy csócsálja már ugyanez. Másfelől pedig a magyar szcéna sem menthetetlen. Ismerek okos, becsületes, felelősségteljes, ízléses politikusokat – oké, ez jelzők között néha „és”, néha „vagy” szerepel. De lenne egy derékhad, egy masszív közép, akik tudnának másfelé menni, nem a rikoltó törpe minoritással. Csak azokat kéne kidobni, akik azt keresik, hogyan lehet az ingerküszöböt még feljebb rúgni.