December 24-ével és 25-ével kapcsolatosan közmegegyezés van, függetlenül attól, Jézus mikor született valójában; ebbe ennél jobban ne is menjünk most bele. De december 26-án, Karácsony másnapján mit csináljunk a XXI. század második évtizedében?

Azt, amit az elmúlt 40–50 évben mindig: semmit, illetve örüljünk annak, hogy (jellemzően) nem kell ma dolgozni. A Brit-szigeteken ilyenkor már javában zajlik az élet, rendszeresek a bajnoki fordulók a különböző osztályú labdarúgó-bajnokságokban, de hát ők angolok...

Ez persze mind oké, de akkor is, miért piros betűs december 26.?

Azért, mert a katolikus egyház ilyen: Jézus születése után egyből első vártanújára emlékezik, Istvánra. Aki diákonus volt: az apostolok segítője, a szegények gondviselője. És akit megköveztek. A jeruzsálemi zsinagóga elöljárói Istvánt a gyülekezet elé vezették, és mivel akkor is nyíltan hirdette Jézus istenségét, megrohanták, kihurcolták a városból és agyonkövezték. A jeruzsálemi kapu, ahol utolsó útjára indult, a mai napig is István-kapu.

És mit csinált a nép, jellemzően körülbelül száz évvel korábban?

Regölt.

Forduljunk Bálint Sándorhoz ebben a kérdéskörben. Karácsony, Húsvét Pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című munkájában ezt írja:

„Karácsony estétől újév napjáig három közönséges regös, egy bika és egy bikás szokott regölni. A közönséges, regösök láncos bottal járnak, s vele éneklés közben az ütemet erősen kiverik. A bika hosszúszőrű kifordított bundát ölt magára, a nyakán pedig hosszú láncot visel. Amint bealkonyodik, a házról házra való járást azonnal megkezdik. Mielőtt énekelni kezdenének, egyik regös az ablakon át mindig megkérdi: szabad-e regőnyi?”

Sőt, sózott is Tápén meg Alsóvároson is:

„Tápén az öregek még manapság is sóval – hajdanában nyilvánvalóan a szentelt sóval – szokták meghinteni házépítéskor a fundamentomot. Vásárra menet az erszényükbe tesznek egy csipet sót. Szeged-alsóvárosaik a vetőmagot hintik meg vele. Sót is tesznek a Boldogasszony ágyába, vagyis a gyerekágyba.”

A manapság Bálint Sándor esetében a hetvenes éveket jelenti, idézett könyve 1973-ban jelent meg először.

Szóval, ekképpen emlékezik az egyház, és ez (volt) a néphagyományunk nem is olyan régen.