Már tudjuk, mit vitt a magunk mögött hagyott év. Noha teljes leltárat az idő rövidsége miatt még nem készíthettünk. A világjárványban elhunyt halottaink hagyta űr és hiány még sokáig betöltetlen lesz. A gyászmunka ránk vár. Megannyi, talán örökre megválaszolatlan kérdéssel. Történhetett volna másként? Mi lett volna, ha...? A többi néma csend.

Ha hátra nézünk, ott is Covid, ha előre nézünk, ott is a Covid. Elalvás előtt még nyitott szemmel tűnődve kérdezzük magunktól: meddig lesz még velünk a láthatatlan és alattomos gyilkos, a koronavírus? Közben lassan belezavarodunk a fertőzési hullámok számolásába, és valami mély egykedvűség lehet úrrá rajtunk. Egy tapasztalattal gazdagabbak lehetünk a múlt esztendő kapcsán. A világot nem tette jobb, élhetőbb és megértőbb hellyé a világjárvány. Hihettük hetekig-hónapokig, hogy a bezártság, a magány, a közösség hiánya emberibbé, irgalmasabbá teheti a világot. Ám rá kellett jönnünk, hogy a vágyainkat ezúttal sem szabad összekeverni a valósággal. Olyan lelki-mentális puttonnyal érkezünk meg az új évre, amelynek súlyától csak lassan szabadulhatunk.

Sok nagy eseménye lesz a 2022-es évnek. Ezek közül kiemelkedik, hogy három hónap múlva országgyűlési választásokat tartanak idehaza. Választ kapunk arra, hogy folytatódik-e az Orbán-rendszer, vagy ellenzékbe küldik a választók a kormánypártot. A rendszerváltás óta soha akkora tétje nem volt még a parlamenti választásnak, mint most. Az ellenzéknek tizenkét év után megalapozott esélye mutatkozik a győzelemre. Ez a győzelem nem lenne szokványos, ahogyan a másik oldalon a vereség sem. Meggyőződésem, hogy ezt a rezsimet le kell váltaniuk a választópolgároknak. Egyszerűen azért, mert amennyiben a lényegére csupaszítjuk a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, akkor láthatjuk, hogy azt szolgálja, hogy akadálytalanul tegye lehetővé a miniszterelnök személyes és családja meggazdagodását. Ez a cél nyilvánvalóan nem azonosítható az ország céljaként és érdekeként. Sőt, az ország ebben teljes mértékben ellenérdekelt.

A közjót és a közhatalmat magyar politikus – megkockáztatom, hogy az elmúlt 1100 év alatt – nem cserélte fel annyira az egyéni érdekkel és a magánelőnyökkel, mint Orbán Viktor. A kormányfő tudja, hogy túl messzire ment. A legvisszafogottabb megfogalmazással sem formálható másként a mondat, mint úgy: nem szokványos hatalomváltás következhet áprilisban. Közben a világban is megváltozott valami. Egymás után buktak meg az Orbánhoz hasonlatos politikusok: Trump, Babiš, Netanjáhú, Salvini és Kurz. Társtalan maradt még a visegrádi négyeken (V4) belül is a magyar miniszterelnök. Nem számíthat a továbbiakban az EU elnéző magatartására, ha uniós alapértékekről és korrupcióról van és lesz szó. Hogy Putyin és Kína milyen barát, arról éppenséggel Orbán tudhat a legtöbbet, de ezt nem köti az orrunkra. Gondolom, okkal.

Persze lesz ebben az évben sok minden, ami nem politika. Magyarország kézilabda-Európa-bajnokságot rendez, amelynek Szeged az egyik házigazdája. Egy hónap múlva kezdődik a téli olimpia, Pekingben. Szokatlan, de nem érthetetlen módon a labdarúgó-világbajnokság az idén november közepétől december közepéig tart, mert annak Katar ad otthon. Nem szokatlan módon, mi, magyarok nem leszünk ott, ami 1986 óta csinos kis idő.

Ebben az évben egyre jobban kiteljesedik körülöttünk a kiterjesztett valóság, szinte megszokottá válik az otthonról történő munkavégzés és tanulás, a világ fejlettebb része továbbra is elöregedő társadalmakban él, a klímakatasztrófa árnyékában egyre környezettudatosabban.

Versenyt fogunk megint futni az idővel, a szó sokfajta értelmében. Hajrá!