A pápalátogatás kormányzati kezelését érdemes összevetni azzal, amikor a francia államfő vagy a német kancellár látogat Magyarországra. Vagy a lengyel elnök, a román, a svéd, az olasz miniszterelnök vagy az osztrák kancellár.

Illetve, várjunk csak – az összevetés nem lehetséges, mivel az utóbbiak nem is látogatnak Magyarországra. Ha valamiért nagyon beszélni akarnának Orbánékkal, felhívják, írnak levelet, vagy magukhoz rendelik, de leginkább azt sem.

A teljes európai elszigeteltség feloldására úgy kellett a NER-nek, a Fidesznek és Orbánnak az argentin pápa mostani vizitje, mint egy falat kenyér.

Bergogliót ráadásul szeretik a magyarok.

Szeretik a kormánypártiak, fel is lettek szólítva, hogy minél nagyobb számban jelenjenek meg. „Legyen ez békemenet.”

Ráadásul el lett velük hitetve, hogy a pápa kivételes figyelmet tanúsít az Orbán-rezsimnek, mert sehol máshol nem járt kétszer. Ami – kormánypropagandánál teljesen konzisztens módon – semmilyen egyezést nem mutat a valósággal, Görögországban és Kubában is többször járt.

Szeretik a pápát továbbá a hívő katolikusok, de ez nem igazán meglepő. Nekik úgyszólván kötelező.

• A magyarok körülbelül hetven százaléka vallja magát kereszténynek, ugyanennyien istenhívőnek. Utóbbiban benne vannak az itt élő – mégha minimális mennyiségű – zsidók, muszlimok vagy buddhisták is, amiből az a meghökkentő következtetés adódik, hogy a magyar keresztények nem mindegyike hisz Isten vagy valami transzcendens hatalom létezésében.
• Még ennél is kevesebben, az összlakosság alig 30–40 százaléka fogadja el, hogy létezne mennyország, pokol vagy a lélek halhatatlansága. Azaz még a keresztény hívők közül is csak minden második azonosul az alapvető egyházi tanításokkal.
• Az egyház parancsoknak engedelmeskedve pedig még saját bevallása szerint is csak minden negyedik hívő, a népesség 15–17 százaléka él, de például legalább heti egyszer már csak hét százalék jár templomba. Az empirikus benyomások ennél is kevesebbet mutatnak, noha a katolikusoknál a vasárnapi mise nem opció, hanem kötelezettség.

Ugyanakkor ez a néhány százaléknyi hívő, bár nem milliókat, de több százezer embert jelent, és ennyien már meg tudják tölteni a Hősök terét vagy a Kossuth teret. Ferenc pápának így már keletkezhet az a benyomása, hogy Magyarország nem is missziós terület, ahol se pap, se hívő, hanem él a keresztényég és a katolicizmus. Megéri tehát visszajönni a híveihez.

Annál is inkább, mert ellenérzésekkel szinte nem is találkozik. Azonban nem azért, mert mindenki katolikus volna az országban, hanem éppen ellenkezőleg: mert az egyházak társadalmi-politikai súlya jórészt megszűnt, az ellenük való „antiklerikális harc” okafogyottá vált.

Ferencet továbbá túlnyomórészt kedveli az a kormányellenes érzetű kétmillió magyar is. Éppen azért, mert a kormánypropaganda olyan élesen szembenállt vele. Emlékezzünk csak, hogy demens vénembernek és balos-libsi gazembernek is titulálták olyan exliberális és exkommunista Fidesz-bubuk, mint Bayer vagy Bencsik.

A pápa nem is hazudtolta meg magát. Magyarországon politikai szereplő vagy állami (még ha nem magyar) szereplő szájából már évtizedek óta nem hangzott el annyiszor a szeretet, a befogadás, a szolidaritás szükségessége, a részvéttelenség, a populizmus, a nacionalizmus és az idegengyűlölet elutasítása, mint éppen Ferencéből az elmúlt 2-3 napban.

A pápa tökéletesen szembement a NER immár lassan évtizedes propagandájával, és felmondta a kormánytézisek szinte tökéletes ellenkezőjét. Ezt azért nehéz volna fényes sikernek nevezni: meghívtak egy embert, büszkélkednek vele, hogy eljött, és mindenben homlokegyenest ellentmondott nekik.

De legalább készült egy fotó az Orbán-családdal, mert nekik a család az első. És legalább eljött, ismét és állami látogatásra hivatalos minőségében, ami jelentős fejlemény a 2021. szeptemberi pesti vizitjéhez képest.

• Az Orbán-rezsim a lehető legfinomabban fogalmazva is orrbaverésként élte meg két éve, hogy a pápa nem fogadta el a magyar állami meghívást.
• Elfogadta ellenben a szlovák államfőét, és saját szavaival Pozsonyba tartva „beugrott egy misére” Budapestre, az eucharisztikus kongresszusra.
• Orbánnal vagy Áderrel eredetileg találkozni se akart. Erre írta az akkor már katolizált Bayer, hogy akkor inkább ne is jöjjön. Végül az lett a kompromisszum, hogy bár a Várba nem ment fel, saját öltöző-pihenőjében, a Műcsarnokban hajlandó volt fogadni Ádert és Orbánt.

Ami protokollárisan egy arculcsapással ért fel: nem őt, mint vendéget és meghívottat fogadták a vendéglátók, hanem ő volt hajlandó pár percre találkozni velük a backstage-ben a mise, a munkaköri kötelessége előtt. Majd repült is Szlovákiába.

Ezután másfél éves könyörgésbe (eufemisztikusan: lobbizásba) került, hogy elfogadjon egy hivatalos állami meghívást Magyarországra. Amivel legitimálta az Orbán-rendszert, akihez már az orosz feljebbvalók se tudnak jönni, legfeljebb Közép-Ázsia, a -sztánok kíváncsiak rájuk. Európában vagy Amerikában, meg úgy általában a nyugati civilizációban senki.

Érdemes felfigyelni rá, hogy Szijjártó Ázsiában, Dél-Amerikában és Afrikában turnézik, és Orbánt is csak néha fogadják európai fővárosban. Hozzá pedig végképp nem jön senki.

A nem olyan nagyon fényes elszigeteltség már tavaly, a megnyert választás utáni nyilvánvalóvá vált, amikor a hagyományos első úticélok közül sem Berlinben, sem Bécsben, de még Varsóban sem voltak hajlandók fogadni Orbánt.

Csak a pápa, úgyhogy a református kormányfő jobb híján a Vatikánba ment, majd a látogatást egy év múlva viszonozta. De nagyon nem állt bele a fideszes narratívába, az ukrán háború békéjébe, az orosz megszállás elfogadásába. Hiába nevezte két hónapja Orbán a Vatikánt rezsimje egyetlen szövetségesének, az európai béketábor máik tagjának.

A pápa ezt nem viszonozta, nem erősítette meg a koalíciót.

Talán azért, mert tavaly még hitt Orbánnak, aki a háború májusi (tavaly májusi!) végével kábította, mert az oroszok legyőzhetetlenek és megállíthatatlanok. Ez nem jött be, és nem volt sok köszönet a mostani pápalátogatásban sem.