Mint a mókus fent a fán – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2021. december 08. 13:01

Mint a mókus fent a fán – Sinkovics
Gábor jegyzete

„Fiatal magyarok rázzák az utcát, Budapest remeg és maguk se tudják, hogy ezt a rezgést melyikük hozta a külvárosból a belvárosba...”

(mozgalmi dal)

 

Meghívhatom egy korsó sörre? Látom egyedül ücsörög, aztán tudja, hogy van, az ökör iszik magában, mégiscsak jobb társaságban kortyolgatni. Nem zavarom? Jó bemenekülni ebbe a krimóba, a kinti dermesztő hideg elől. Otthon is ücsöröghetnék, szabadnapos vagyok, de valahogy társaságra vágytam, emberek közé akartam menni. Felelőtlenség, igaz? Biztonságosabb lenne a négy fal között kuksolni, három, vagy inkább négy maszkkal az arcunkon és kivárni a végét.

 

Ennek a zűrzavaros történetnek a végét.

Nem tudom, hogy van vele, de lassan kezdek immunissá válni mindarra, ami velünk, körülöttünk történik. Hallgatom a híreket, néha felsóhajtok, meggyászolom azt, aki elment, majd élek tovább, mintha mi sem történt volna. Már persze, ha ezt életnek lehet nevezni. Magyarázom is mindig a fiamnak, hogy használjon ki minden percet, élvezze az élet gyümölcseit, harapjon beléjük jó nagyot, amíg csak fiatal. Tudja, olykor nézegetem a srácot, ahogy tesz-vesz otthon, és próbálok belelátni a fejébe.

Próbálom megfejteni a titkot.

 

Az ifjúság titkát, már persze ha van ilyen.

Hogy őket most mi az, ami igazán foglalkoztatja a világból. Mi a fontos nekik, mi az, amitől kilépnek, legalább percekre, pillanatokra kilépnek a közöny és a nemtörődömség szerepéből. Mert ilyenek. Vagy legalábbis úgy csinálnak, mintha tojnának az egész világra. Mi is ilyenek voltunk?

 

Mondja, hogy nem.

 

A fiam lassan húsz éves, most már szavazhat jövő áprilisban, és valamelyik nap azt kérdezte tőlem, hogy akkor most mi van? Csak néztem rá megdöbbenve, mert eddig nagy ritkán a futballeredményeket kérdezte tőlem, aztán tessék, most úgy tűnik mégiscsak érdekli, hol él.

 

S hogy él.

 

  • Mit mondjak neki, uram?
  • Mire biztassam?
  • Mivel érveljek neki, ezek vagy azok mellett?
  • Kezdjem el mesélni, hogy ne legyenek illúziói, hogy akik hatalomra kerülnek, azokat csak és kizárólag a pénz és a pozíció érdekli?
  • Mondjam neki, hogy hallgassa a híreket?

 

De hát hazugság az is, hazugság az egész, olcsó propaganda, kínos süketelés. Őszintén szólva már engem sem érdekel, amit itthon közéletnek neveznek. Ellenszenves emberek, divatos öltönyökben. Nagyjából ezt látom, ha olykor belenézek valamelyik híradóba. Mondják a magukét, magyarázkodnak, és folyamatosan gyűlölködnek.

 

Szánalmas ország lettünk, uram.

Szánalmas, széthúzó, megosztott és hazugságokra épülő. Erről beszéljek a fiamnak? Vegyem el a kedvét attól, hogy elmenjen szavazni?

 

Jöhet még egy sör?

Lehet, hogy inkább forralt bort kellene innunk... De hol is tartottam? Ja, igen. Nem tudom, hallotta-e azt a statisztikát, ami megütötte a fülem valamelyik nap, és arról szólt, hogy közel s távol a magyar fiatalok a legelégedetlenebbek a helyzetükkel. És ők félnek leginkább a jövőtől. Nem csodálkozom. Ez a kormány szarik rájuk. Orbán legszívesebben azt szeretné, ha szakmunkástanuló lenne az összes kamaszgyerek. Kőműves, villanyszerelő, ács, esztergályos, cipőfelsőrész-készítő, vagy akármi. Egyszerűen idegesíti őt, ha a gyerekek egyetemre járnak, és gondolkodnak. Ha érdekli őket minden, ha saját véleményt formálnak, és ha nem birkaként bólogatnak. Nem véletlen, hogy a Fideszre a falvakban szavaznak a legtöbben, hogy a bázisukat leginkább a vidéki tanulatlan rétegek jelentik. És ez most nem valamiféle lenézés, vagy kritika a részemről, csupán tény.

 

Bólogató Jánosok.

 

Ezek tartják hatalomban őket, és néha röhögök is, amikor Orbán nagy ívű filozofikus beszéddel lelkesíti a híveit, akiknek elég lenne annyit mondani: rezsicsökkentés, nyugdíjemelés, zsákba pakolt krumpli és szemétláda Gyurcsány. Minket is hülyítettek annak idején. Minket is kivezényeltek az utcára május elsején, mentünk kisebb-nagyobb táblákkal, vonultunk a dísztribün előtt, ahonnan integettek az elvtársak, és azt hittük, ez már mindig így lesz.

 

Kire szavazzon a fiam jövőre?

 

Kitől remélheti azt, hogy normális országban fog felnőni, nem ilyen polgárháború közepette. Valamelyik nap ő mutatta nekem, hogy megint lebukott valaki, korrupció miatt, hogy megy a folyamatos pénzlenyúlás, hogy a legfelsőbb vezetésben, a párt elitjében is a lopás, az örök sláger. Az örök divat. Mondtam neki, ne legyenek illúziói, akik korábban hatalmon voltak, azok is ugyanezt csinálták.

 

Azok is loptak folyamatosan.

A legegyszerűbb az lenne, ha a gyerek külföldön tanulna, de nincs szívem elengedni, meg aztán ő sem mondja. Amikor az anyja itt hagyott bennünket, egy reggel bejelentette, hogy elköltözik. Hirtelen egymásba kapaszkodtunk a fiammal. Próbáltuk túlélni a megaláztatást, az elhagyatottság érzését, és próbáltuk megérteni a nők világát, Tudja, néha megijedek, hogy a fiam is olyan balfasz lesz mint én. Látom rajta, hogy túlságosan érzékeny, hogy magának való, szeret elvonulni, könyvet olvasni, zenét hallgatni.

 

Pedig nem divat ez már.

 

Egyszer belenéztem a világhálón abba a tiki-taka, vagy tik-tok vagy hogy hívják nevű izébe, amit folyton emlegetnek, és a fiam is mesélt róla egyszer. Hát, uram, én nem vagyok egy földhözragadt ember, annak idején félrészegen végigugráltam a Piramis koncertjeit. Aludtam krumpliföldön, hálózsákba bugyolálva, Siófokon egy fa alatt, de ez a modern világ, amikor néhány percig ugrabugrál valaki, és közben grimaszol, ez valahogy már felfoghatatlan nekem, és ezt nézik.

 

  • Milyen világ vár a gyerekeinkre, uram?
  • Meddig rémisztgetik őket vírussal, oltásokkal, bezárt világgal?
  • Lesz-e még valaha normális életük, amelyben felhőtlenül lehet örülni, csókolózni, kirándulni, utazni... Csak úgy el lenni...?

 

Félek, uram, hogy ennek már vége.

Hogy valamiféle új világrend körvonalazódik körülöttünk, és ne higgye, hogy én hiszek az összeesküvés-elméletekben, de ez így teljesen abszurd. Abszurd és felfoghatatlan. Kellenek az érintkezések, az illatok, az arc finomságának látványa, mert erről szólt nekünk a fiatalságunk. Bizisten mondom, legszívesebben megint úttörő lennék, azzal az idétlen piros nyakkendővel, meg síppal, meg kantáros rövidnadrággal, hozzá hosszú fehér térdzoknival, kitaposott szandállal, és énekelném teli torokból, hogy, „mint a mókus fent a fán...”

 

Milyen egyszerű volt minden.

Nem érdekelt, mit mond Kádár apánk, nem érdekeltek az ötéves tervek, a szocialista vívmányok, a kommunista műszakok, mert azt sem tudtam, hogy mik ezek.

 

A fiam feje teli s tele van információval. Telenyomják, szinte belepréselik, ha akarja, ha nem. Özönlik rájuk a XXI. század, és félek, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Az ifjúság, amelyet ennek a kormánynak sehogyan sem sikerült megszólítania, maga mellé állítania, utat keres és fogódzókat. Kapaszkodókat. Elsősorban bennünk, a szüleikben, de mi magunk sem tudjuk, hová, merre fussunk tovább.

 

Valami mégis azt súgja, édes uram, hogy ők megtalálják majd a helyüket.

 

Ha nem itthon, a korrupciólovagok között, akkor Londonban, Málagában, Chicagóban.

 

Vagy, ha nem lesz kedvük elmenni, akkor forradalmat csinálnak.

Fülkeforradalmat jövő áprilisban.

 

Egészségünkre!

Tovább olvasom