Az őszi adatfelvételt követően immár az első összegzett és értelmezett adatokat kapjuk meg a 2022-es népszámlálásból. Ez persze elsősorban a társadalomkutatók és politikusok számára szolgál fontos információs forrásként a magyar társadalom helyzetéről – de minthogy rólunk szól, talán érdemes nekünk is alaposabb figyelmet szentelni az érkező adatoknak és elemzéseknek. Az ilyen-olyan benyomások, vélt ismeretek helyett itt ugyanis a tényeket látjuk – és ezek a tények bizony sokszor felülírják azokat a vélelmezett igazságokat, melyet sokan fennhangon hirdetnek szűkebb vagy tágabb környezetükben.

Néhány hete jelent meg az egyik első elemzés az adatokból, ami drámai képet mutat az ország lakosságának területi változásáról. Megyék, bocsánat, vármegyék ürülnek ki, fogynak el, mert a lakosság egyre nagyobb része az ország közép-dunántúli és észak-nyugati térségét vette célba: Budapestet, főkén annak agglomerációján keresztül (Pest vármegyét), valamint a nyugati régiót, Győr-Moson-Sopront, Komárom-Esztergomot, Fejért, Vast, Veszprémet. E két térséget leszámítva mindenhol máshol csökkent a népesség, és ebben nemcsak a természetes népességfogyás játszik szerepet (többen halnak meg, mint ahányan születnek), hanem az országon belüli elvándorlás is.

Amit látunk, az tulajdonképpen a globális migráció kicsiben, országos szinten. A lakosság a kevésbé élhető, perspektívával nem vagy csak alig szolgáló, jövőt és megélhetést nem vagy csak alig adó régiókból (a perifériáról) elindul arra, ahol ezekhez nagyobb eséllyel juthat, a centrumba. Ez pedig semmi jóra nem fog vezetni.

Harminc éve ingázok Budapest és Bicske között, csak amit a környéken lát és hall az ember, már az elborzasztó. Biatorbágy immár évek óta minden nap bedugul, mert a lakosságnövekedés olyan mértékű volt az elmúlt években, hogy sem a közúti, sem a vasúti személyszállítás nem bírja a terhelést, és a zöldbe kiköltözők nagy része nap-nap után (kényelmi, vagy egyéb okokból) autóval jár be fővárosi munkahelyére. Solymáron nyáron vízkorlátozást kellett elrendelni, mert a nyári szárazság okozta vízhiány mellett az infrastruktúra-fejlesztés a kiköltözők nagy számával nem tartott lépést, és a kánikulában megnövekedett vízigényt a sokkal kisebb terhelésre tervezett és épített közműrendszer a szárazság miatt amúgy is csökkenő vízkészlettel nem bírta. Győri ismerősöm harmadik emeleti lakásában immár szinte ünnepi pillanatnak tekinthető, ha rendesen lehet zuhanyozni, mert a közelben felépített lakópark miatt megnőtt a vízhasználók száma, miközben a kapacitást nem növelték, így a beköltözőkkel egyidőben a víznyomás kiköltözött az érintett utcákból. Zsámbékon rendeletben tiltotta meg az önkormányzat, hogy a régi családi házak helyére többlakásos társasház, vagy több lakóház épüljön, mert hiába lenne elég a telek 4-5 fős család helyett akár 20–30 embernek otthont adni, az ezzel járó egyéb terhelést (elektromos áram, víz, csatorna) a közműrendszer nem bírja el. Ráadásul, ahol eddig egy család házához legfeljebb két autó járt, most a többlakásos épületek miatt autók tucatjai lepik el az utcákat, élhetetlenné téve az eredetileg kisvárosi, vidéki, csendes hétköznapokat. Gyerekek százai ingáznak nap mint nap Budapest-környéki településekről a fővárosba, mert helyben nincs megfelelő iskola. És immár nemcsak középiskolások, hanem 6-7 éves, első és másodikos kisiskolás gyerekek kornyadoznak az elővárosi vonatokon reggel hét-fél nyolc körül, hogy beérjenek időben iskoláikba.

Természetesen senkinek sem lehet, és nem is szabad megtiltani, hogy elköltözzön onnan, ahol most él, és fejlettebb térségben próbáljon új életet. De amit most látunk, azt talán nem túlzás egy olyan lefelé tartó spirálként értelmezni, ami öngerjesztő folyamatként csak további romláshoz vezet. Az egyre több agglomerációba költöző értelemszerűen azt fogja követelni, hogy legyenek még szélesebbek a városba vezető autópályák, legyen még több buszjárat, és legyen több parkoló a város szélén. A város a növekvő nyomásra szintén újabb és újabb fejlesztési források igénylésével fog reagálni, hiszen ha egyre többen akarják használni, akkor ahhoz fejlesztésekre van szükség. Az erőforrások pedig végesek (pláne, ha az uniós források a kormány politikájának következtében immár nem is jönnek), és ezeket józan, megfontolt érvek szerint kéne elkölteni, úgy, hogy minden térségnek jusson, és lehetőség szerint ne néhány helyre koncentrálódjon a lakosság nagy része, mert máshol élhetetlen, vagy kilátástalan a jelen és a jövő.

Ez a belső mozgás egyben persze politika-kritika is – az immár majd’ másfél évtizedes orbáni kormányzás kudarca. Az a kormányzat, ami folyton a magyar földről, vidéki életminőségről, a családi gazdálkodásról, a vidéki élet megtartó erejéről papol, lényegében ennek ellenkezőjét érte el. Rohanunk a városba, a centrumba, mert ott még van kórház, rendelő, iskola, könyvtár és posta, hogy csak az életfenntartáshoz és képzéshez szükséges legalapvetőbb intézményeket mondjam. És mi erre a kormányzat válasza? Még több bezárás vidéken: posta, iskola, kórház, rendelő. Nem kell az oda.

Csak egy apró példa erre a gondolkodásra a sokat kritizált Liget-projekt és az abban kialakított múzeumi negyed. Tudják, ez az a sztori, ahol sikerült lebetonzoni a Városliget nagy részét, hogy arra az egyetlen kis nyomorult négyzetkilométerre suvasszák be az ország számos jelentős múzeumát – ahelyett, hogy mertek volna gondolni egy nagyot, és minden megyeszékhelynek adtak volna egy nagy országos múzeumot, ezzel is támogatva a belföldi turizmust. A Magyar Zene Háza elférhetett volna a kecskeméti Kodály Intézet mellett, a Közlekedési Múzeum Győrben, ahol nemcsak a vasúti, busz- és gépkocsifejlesztés van jelen, de a hajózás is. Minden budapesti ismerősöm felháborodása ellenére azt gondolom, igenis lehetne méltó helye a Természettudományi Múzeumnak Debrecenben. Vagy Szegedre, ha már amúgy is ott van számos fontos természettudományi kutatóintézet, Debrecenbe meg vihették volna a Néprajzi Múzeumot. Ahelyett, hogy ezt a rengeteg látnivalót bezsúfolják Budapest egyetlen kis négyzetkilométerére, szét is húzhatták volna, hogy az ország minden része kapjon valamit abból a nemzeti kincsből, amit ezek a múzeumok őriznek.

A népszámlálási adatokban látható belső népességmozgási adatok alapján akár migránsországnak is hívhatjuk magunkat, és nemigen látom, miért fog ez a folyamat gyengülni, amit ugyanis a kormány jelenleg tesz vagy tenni tervez, az nem jelent erre gyógyírt. Épp ezért kell, hogy beszéljünk erről: mi, állampolgárok tudomásul vesszük, hogy a rossz kormányzás eredményeképpen lassan kiürül az ország jelentős része, vagy akarunk-e olyan országot magunknak, ahol bárhol jól lehet élni.