Mi, magyarok – Sinkovics Gábor jegyzete

„Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok…!”
Sinkovics Gábor

2022. január 19. 15:16

Mi, magyarok – Sinkovics Gábor jegyzete

Sokáig valóban azt hittem, hogy különlegesek vagyunk. Mármint mi, magyarok. 

A szoba-konyhás lakásból, kert végén az árnyékszékkel nem volt különösebben széles rálátásom a világra, leginkább a gyakran villódzó űrbéli hangokat adó Kékes televízió segített eligazodni az élet dolgaiban. Bevallom, nem sok minden érdekelt a világból: leginkább a futball. A gyerekember már csak ilyen, kiválaszt egy szeletet a nagy tortából, a számára leggusztusosabbat, legízletesebbet, és folyton azt rágcsálná, ízlelgetné. Így voltam én a futballal, és persze a sporttal is. Illúzióban tartott és lenyűgözött. Hallgatni Vitrayt, Szepesit, ahogy mondják a magukét, ahogy hősként beszélnek Balczó Andrásról, Hegedűs Csabáról, Gedó Györgyről. Igazi Héroszok voltak ők. Jó volt a győztesekbe kapaszkodni, rajtuk, az ő sikereiken keresztül kukucskálni a hétköznapokra. 

 

Hittem, hogy különlegesek vagyunk.

Köröttünk szláv népek, a szemükben mi, magyarok afféle különcnek, csodabogárnak számíthattunk. De ez így volt jó, enyhén lenézni a szomszédokat. Ráadásul a csehszlovákokat kifejezetten utáltam. Képes voltam még a szovjeteknek is szurkolni ellenük, a jégkorong Izvesztyija Kupán. 

 

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye, vagy inkább traumája az a meccs Marseille-ben. 

Világbajnoki pótselejtező volt, a magyar és a csehszlovák válogatott között. Amelyik győz, kijut az 1970-es mexikói világbajnokságra. Gyakran álmodtam egy Kvasnak nevű hórihorgas futballistával. Álmomban mindig beleröhögött a képembe néhány centiről. Ez a nagy munkabírású, egyébként szürke labdarúgó is fontos szerepet játszott abban, hogy a mi nemzeti csapatunk 4–1-re kikapjon a francia kikötővárosban. Így aztán a várva-várt mexikói vébén nézhettük a később győztes brazilokat, a címvédő angolokat, és minden idők legjobb futball harminc percét, amikor is az olaszok és a németek a hosszabbításban felejthetetlen gólpárbajt vívtak. 

 

Akkoriban még futballnemzet voltunk.

Még úgy is, hogy a következő, immár Nyugat-Németországban rendezett világbajnokságra sem jutottunk ki. Az a meccs 1973 júniusában a Népstadionban a svédek ellen felért egy szerelmi csalódással. De nem is eggyel, legalább néggyel. Mintha négy különböző vonzó, csábító lány mondta volna, szőke, barna, fekete, vörös, egyik a másik után, hogy röhejes fickó vagy. Ralf Edström, az a langaléta svéd bólintotta be csapata harmadik gólját, a térdre rogyó Bicskei Berci mellett, és az a találat azt jelentette, hogy a mieink megint lemaradnak a vb-ről.

 

Akkoriban nem tudtuk, és nem is érdekelt senkit, hogy a sportolóink mennyit keresnek. Csak az érdekelt mindenkit, hogy mit érnek el a versenyeken, a meccseken. Hogy büszkék lehetünk-e rájuk, avagy csalódást okoznak nekünk. Nem számított, és nem irigyelte senki tőlük a háromszobás lakótelepi lakást a Béke úton, a Havanna lakótelepen, vagy valamelyik vidéki nagyvárosban. Úgy voltunk vele, megérdemelték. És azt is, ha tűzpiros, vadonatúj Zsigulival gurultak végig a főúton, akár ezerötös kivitelben is. 

 

A sport afféle szent ügy volt.

Még azoknak is, akik nem jártak meccsre, akik nem hallgatták vasárnap délutánonként a körkapcsolást, amikor ízes, palócos tájszólással azt mondta az egyik riporter: „Kedves hallgatóink három–kettőre vezet a Sálgótárján, az Újpesti Dózsa ellen…” Az emberek dolgoztak gyárakban, termelőszövetkezetekben, üzemekben, irodákban, aztán bámulták a tévét, fáradtan a meló után, és várták a hétvégéket, hogy lehessen meccsre menni. 

 

Vidám ország ez. Vidám és lelkes.

Sokáig ezt gondoltam. 

 

Aztán amikor aprócska bajusszal az orrom alatt már bemehettem egy kocsmába, megdöbbentő látványt nyújtott a pultra könyökölő, szenvtelen, üres tekintetű férfiak tömege. Előttük üres stampedlis pohár, félig felhajtott, keserű, vizezett kőbányai sör, és csak hallgattak, hallgattak, éppen úgy, mint a Megáll az idő című filmben, abban a lepukkant krimóban forgatott jelenetben.

 

A Kádár-rendszer kilátástalansága. 

 

Mégis sokan repülnének vissza az időbe odáig. 

 

A hetvenes évekig, amikor a legvidámabb barakknak hívták Magyarországot. Amikor már jutott szinte mindenkinek a vasárnapi ebédnél húsleves, rántott csirke, házilag készített kovászos uborkával. Beértük ennyivel. 

 

Beértük a látszólagos biztonsággal, a gulyáskommunizmus hizlalásával. 

Nem volt téma, hogy a város szélén ott áll a szovjet laktanya, benne katonákkal, akik csak ideiglenesen tartózkodnak itt. Nem volt téma, a magyar nők megerőszakolása, megbecstelenítése, hazánk „felszabadításakor”. Ötvenhat vérbefojtása. A málenkij robot, Szolzsenyicin és az egész hazug rendszer. 

 

Elvoltunk. Sportnemzet voltunk.

 

Ma is azok vagyunk. 

 

A hatalom mindent elkövet, hogy ez valóban így tűnjön. A hatalomnak ugyanúgy fontos, hogy a súlyemelő a feje fölé emelje a vasat, hogy a kardozó magyar virtus szerint szúrja meg a labancot, vagy bármilyen riválist aki ott áll vele szemben a páston. A hatalomnak fontos, hogy az edzéseken megalázott, olykor jól pofánvert úszó csapjon be elsőként a célba. Hogy a futballválogatott ne kapjon ki a Wembley-stadionban az angoloktól, olyan idióta és felháborító mondatot, hogy lám ez az egy-egyes döntetlen olyan bravúr, mint az Aranycsapat győzelme Londonban.

 

Kiölik belőlünk a fanatizmust.

S ez jobban fáj, mint maguk a vereségek. 

 

A hatalom, csakúgy mint Rákosi idejében, kisajátítja, kisajátítaná sportolóinkat – a sportsikereinket. 

 

Idegesítő politikusok szelfizgetnek a modern idők jegyében bármilyen  hazai rendezésű sporteseményen, és hangoztatják, sőt kiabálják közben, hogy lám, ezt is mi csináltuk, ezt is nekünk köszönhetitek. Aztán jön egy vereség, és utána kussolnak, és már nem szelfizgetnek, a pályáról lehajtott fejjel elsétáló, csalódott sportolóval. Mert az már nem annyira trendi. A vereségben osztozkodni, a kudarcban benne lenni, az nem az ő stílusuk. 

 

Elveszik tőlünk a szurkolás örömét is.

 

Elveszik, mert ott pöffeszkednek a VIP-páholyokban, és a meccsek, versenyek előtt mondják a magukét, hogy most eljött a mi időnk futballban, kézilabdában, vízilabdában, természetjárásban, kalaplengetésben. Ezzel belehajszolják a sportolókat akár az erőn felüli teljesítménybe is felhergelik a szurkolókat, hogy aztán mindig, szinte mindig csalódás legyen a vége, úgy, mint kedd este a vadonatúj, több mint húszezres, monumentális gigacsarnokban, mert nekünk kell, igenis kell ekkora létesítmény, a Papp László Aréna mellé. Mert mi megérdemeljük.

 

Mert mi, magyarok különlegesek vagyunk. Mikor hagyják már ezt abba?

Mikor jön el az a pont, amikor csendben visszavonulnak, teszik a dolgukat, és hagyják a sportot tisztán, politikamentesen működni? Már ha létezik ilyesmi egyáltalán. Jövő héten indul a futball NB I és a statisztikák szerint 146 külföldi játékos szerepel az első osztályú klubok keretében. Csapatonként tizenkettő. Több, mint a kezdőcsapat. 

 

Az olyan kluboknál, mint a Kisvárda tizenkilenc, a Mezőkövesdnél tizenhét légiós kapott szerződést, az utánpótlás-neveléséről Európa-szerte híres, a Sándor Károly Akadémiát különleges gyémántcsiszoló-műhelyként emelgetett MTK-nál tizenöt légiós készül a rajtra. 

 

Megdöbbentő adatok.

 

Miközben szurkoló alig-alig van a lelátón. 

 

Az átlag nézőszám hivatalosan 2600-ra tehető, de ne higgye el senki, hogy valóban ennyi, a kluboknál immár versenyszerűen írnak jóval magasabb nézőszámot, az autónepperek tekerik ilyen lelkesen és szemérmetlenül vissza a kilométerórát. Mintha legalábbis az a néhány száz nem létező drukker bizonyítaná, hogy a klubnak helye van a legjobbak között.

 

Nem vagyunk sportnemzet. Már réges-régóta nem vagyunk.

Hiába próbálják elhitetni velünk, vagy próbáljuk elhitetni magunkkal.

 

És különlegesek sem vagyunk.

Mert ha mégis, akkor mit mondjon magáról mondjuk egy izlandi? Kis ország, aprócska ország, aztán lám, közpénzmilliárdok helyett, ellopott TAO-pénzek helyett és nélkül is minőségi sportolókkal büszkélkedhetnek. Futballistákkal, kézilabdázókkal – utóbbit láthattuk kedd este. 

 

Magyarország előre megy, nem hátra…

 

Ez az unalomig ismételt szlogen Rákosi pajtástól elcsent frappáns mondat. Isten mentsen bennünket attól, hogy így, ezen az úton menjünk tovább. Rémisztő olvasni a megvádolt államtitkár sztoriját, ahogy vitték neki zacskóban a pénzt. Az embernek hányingere van, ahogy szembesül azzal a ténnyel, hogyan szereztek meg egy mátrai szállodát, leghíresebb oligarcháink. És az ember maradék életkedve is lemegy a járványügyi adatoktól.

 

Miközben öntik és öntik a sportba a közpénzt.

 

Elég ebből.

 

Írom ezt megszállott futballrajongóként, egykori sportújságíróként.

Mi lesz majd az új kézilabdacsarnokkal, milyen pénzből üzemeltetik, és milyen programmal várják a nézőket, merthogy a mi kézilabdacsapatunk a nagy dirrel-durral beharangozott válogatottunk kiszállt a táncból. Itt és így üt vissza, hogy nemcsak a futballban, a férfi és a női kézilabdában is az aranyrudakért idecsábított külföldi klasszisok viszik a prímet.

 

Létezik-e politika nélkül sport Magyarországon?

Álnaiv kérdés, mert Sportrádió, ez a vadonatúj valami bizony nem létezhet. Belehallgat az ember, és nyomják a propagandát, szemérmetlenül, bele az ember fülébe. Nekem nem illik és nem is szabad kritizálnom az új adót, hiszen dolgoznak ott egykori kollégáim. Nem irigylem őket. A hatalmat szolgálni elvtelenül, nem egészséges dolog, nagyon nem.

 

Sokáig azt hittem, hogy különlegesek vagyunk. Mármint mi, magyarok.

 

De ma már jobb híján tapsolunk kedvenc csapatunk mezébe öltöztetett ukránnak, szerbnek, afrikainak, Óperenciás-tengeren túlinak. Aztán a meccs végén csak néznek ránk unott képpel, miközben mi elénekeljük nekik a Himnuszt. 

 

Egy egykor volt sportnemzet hattyúdalaként.

 

(Nyitóképünkön az elhagyatott derecskei beton focilabda alakú gömbház; fotó: Szellemvárosok.hu)