Mi a gond a felkiáltójellel? – Ceglédi Zoltán jegyzete

A szimbólumul választott bekarikázott felkiáltójel vitt oda, hogy elmondjam, szerintem most vagyunk abban a fázisban, amikor a fölkiabálás nem hoz, hanem visz.
Ceglédi Zoltán

2022. december 02. 11:28

Mi a gond a felkiáltójellel? – Ceglédi Zoltán jegyzete

Ha lenne varázspálcám, suhogtatnám is bolondmód, azt kiáltva: expecto exlamatio patronum! 

És minden politikus (szövegírója) klaviatúrájáról eltűnne a felkiáltójel. 

Sőt… ha már elkezdtünk varázsolni… azt is megtenném… hogy innentől… ha egy kommentelő… egymás után… három pontot tesz… akkor egy automata… letiltaná… a profilját… egy… teljes… hétre.

 

Nagyon jogos a pedagógusok bérrendezési igénye. Kiemelten fontos lenne, hogy a közoktatás valódi reformja is megtörténjen. Nem a célokat kifogásolom, azokkal maximálisan egyetértek. A szimbólumul választott bekarikázott felkiáltójel vitt oda, hogy elmondjam, szerintem most vagyunk abban a fázisban, amikor a fölkiabálás nem hoz, hanem visz.

 

A két „kedvenc” politikai megfejtésem közül az egyik az „azt kéne kommunikálni, hogy…” -kezdetű kéretlen tanács laikusoktól, de a másik tud felbosszantani igazán. Hogy tudniillik „az ellenzéknek már rég tombolnia kéne” meg „miért nem ordít már az ellenzék” meg „soha nem lesz képes üvölteni ez a birkanép”. 

 

Hangerővel pótolni az intellektust és morált, ja, és a stratégiát is, amennyiben nem veszik észre, hogy Orbán Viktor a legjobban az üres hőbörgésnek örül. Az elmúlt években mindig lett az az ellenzéki nyilvánosság sztárja, aki hangos jólmegmondásban utazott. De sikerült?

 

Most pedig képzeljék el, ha mindenkitől elkoboznánk a felkiáltójelet… Kis lépés a billentyűzeten, nagy lépés az emberiség politizáló részének. Képzeljék el, ahogy hajat rázva topog a gép mellett valamelyik ellenzéki ordibátor, de nem tudják megírni neki a napirend előtti felszólalását, mert nem jön ki. Mondatvégi ponttal már nem jön ki. Mert hiszen ki kéne jelenteni valamit, nem felszólítgatni. Nyugodtan és tényeket kéne sorolni, és így más lenne a tartalom, tán még a lájkok se jönnének úgy. Hirtelen okosabb, szerethetőbb, valódibb lenne, nem pedig csak hangosabb.

Mivelhogy le kéne vinni a mondatvégi hangsúlyt.  

Képzeljen el aztán egy kormánypárti választ, ami szintúgy felkiáltójelek nélkül készült. Mennyivel nehezebb lenne így átélten odaverni, hogy kuss, mert az elmúlt 12 év előtt elmúlt 8 év. Felszólítani, rendreutasítani, ponttal? Lehet, hogy hirtelen megbotlana a rendszer, de az egész. 

Mert a mondatvégi pontok miatt érdemi választ kéne adni.

Ott sorjáznának az adatok, tények, valami normális verziója a létezésnek. Hogy na, oké, igazából így állunk.

Sőt, akkor már elvenném a felkiáltójelet a cikkek címéből is. 

Repülnének vele a jelzők is, semmi nem lenne már se döbbenetes, se szenzációs; nem rikoltana pofán a cikket jegyző sajtómunkás, hogy „nagy a baj”. Ehelyett csak úgy elmondaná, hogy mi van, mint egy ember. Mivel pedig mindezt a kattintásokért teszik, az csinál belőlük opportunista, rögeszmés klikkvadász cerkófot, a problémát a gyökerénél kéne kezelni:

Képzeljék el, ha egy hónapra lecsapnák a Facebookot!

Hopp, felkiáltójellel írtam, annyira izgatott lettem a gondolattól. De képzeljék el.

Az első reggel eleve sokkolódna mindenki, hiszen nem a Facebook algoritmusa és a hirdetők pénze által neki megmutatott, hiányos és tendenciózus hírcsokor lenne az aznapi tudása a világ ügyeiről, hanem önkezével kellene azok után egyes hírportálokon kutakodni, ott jobb esetben egy szerkesztett tartalommal szembesülni. Tán még nyomtatott lapokért is lemenne, hogy ezeket olvasva fura érzés vegyen erőt rajta: nem tud alákommentelni. Maximum tollal a cikkek alá, de azt biztosan nem olvassa a szerző, és más sem. Még ilyet!

 

Ugyanígy tanácstalan lenne az ellenzéki politikus, hogy akkor most mire kell reagálni és hogyan. Eddig az volt a metódus, hogy a pedigrés ellenzéki portál reggel kicsapta a Facebookra, hogy „ma ezért utáljuk Orbánt”, a politikus ezt délelőtt tízre ráírta a saját pártja hátterére, és szintén kiposztolta, az ellenzéki pedigrés oldal pedig szemlézte a politikust és kirakta az erről szóló „cikket” a Facebookra. Most meg ott lenne a nagy tanácstalanság, amit csak félig old meg, ha fölmegy magára a portálra, és azt a hírt szúrja ki, amihez eleve előzékenyen egy előnytelen Orbán-fejet raktak. Mert mi kezd vele? Nem tudja ki-rak-ni, nem tudna az összefogott petíciópajtikkal a Kossuth térre levonulva, a mikronállvány előtt kiskaréjban felsorakozva Facebook-liveot adni, ahol mindenki elmondja, hogy abcúg, Orbán, de mi összefogtunk. Pláne nem tudnának egymás alá kommentelni, algoritmust pörgető céllal, mely csúnya szokást a kampány után egy időre odahagyták, de már megint megy.

Ja, és messenger se lenne. 

Sehol nem lehet olyan hatékonyan, egyben fölöslegesen valakivel összeveszni. Ez az a borzalmasan steril hely, ahol nincs tónus, arckifejezés, nincs ott a másik szempár. Nincs a gátlást fenntartó aktuális élmény, hogy az ott egy másik ember, nem a mobilom kijelzője. És ami még fájóbb, sehol nem olyan bántóan elvágólagos a faképnél hagyás sem, mint egy közös chatban, ahol hirtelen és örökre elhallgatnak a többiek. Tudod, hogy ők most átmentek máshova. Élőben olyan nincs, hogy hirtelen mindenki felpattan, és egyetlen, be nem avatott, ülve maradó kivétellel mind átmennek a szomszéd szobába. Ott mondani kell valamit. Ellenben a csoportos online beszélgetésből távozva a kiközösítendő nélkül azonnal nyitható egy újabb chat – róla.

 

Képzeljenek el tehát egy hónapot mondjuk, ahol először a felkiáltójel tűnik el, az emberek lehiggadnak, majd a Facebook is leáll. Mondják, hogy nem lenne jobb így élni!

Címlapon

mutasd mind