Mert ez műanyag – Ceglédi Zoltán jegyzete

E cikket gépelve épp meglehetős távolságról nézem a laptop képernyőjét, mintha valami távollátó úr tartaná el magától a Nemzeti Sportot – mivelhogy a gép klaviatúrája után van egy másik, amit valójában használok. Pótbillentyűzet.
Ceglédi Zoltán

2022. június 26. 11:05

Mert ez műanyag – Ceglédi Zoltán
jegyzete

Az a probléma ugyanis, hogy a laptopomon, egyebekben kiváló darab, erős agyban és testben is, szóval a gépen elromlott pár betű. Illetve az ezekhez tartozó billentyűk. Azt kezdtem észlelni, hogy egyre több a szövegeimben a megmagyarázhatatlan elgépelés, a korábban soha el nem követett -ba, -be, -ban, -ban rontások, és egyre többször hibázom el a jelszavaimat begépeléskor. Aztán amikor a „linóleum” szó helyett egyetlen „e” árválkodott a képernyőn, rájöttem, hogy nem én vagyok a hülye, hanem a klaviatúra egy foltjában a billentyűk sztrájkolnak. Nosza, mondok, menjünk vele a szerelőhöz, ugyan, cserélje ki ezt a pár renitens kockát.

 

Aha.

 

A dolog úgy áll, hogy itt minden mindennel egybe van építve. Nem betűket, nem is csak rész- vagy egész billentyűzetet cserél az ember, hanem kábé a gép felét. Hovatovább dacból mentem bele a javításba, pedig jó drága dolog lesz, és 4–8 hetet várni is kell az alkatrészre. Addig elkínlódok ezzel a bluetooth klaviatúrával.

 

Az van mindeme sajnálatos körülmények mögött, hogy inkább dobd ki, ami van, és vegyél újat. Ez a laptop egyébként egy kétéves, és mint mondtam, egyebekben erős és okos darab. Csak épp a torka véres. Mindezt pedig azért hozom ide, mert politikailag épp szezonja lenne az előbb a vírusra hivatkozva elkövetett lezárásokkal szétvert, majd az orosz–ukrán háborúval újra összekavart globális ipar újragondolásának. Sőt, már évtizede szezonja volt a klímaváltozás kapcsán; sőt, már a kétezres évek második felének gazdasági krízise után.

 

Miközben pedig végtelenül rühellem a túltolt próféciákat az „új normalitásról”, meg az öncélú embersanyargatás divatját, nagyon is fontos lenne küzdeni a tervezett elavulás ellen – ez ugyanis a fenti jelenség neve. Adott ponton keletkezik egy, a használatot megbénító hiba, például belassul a mobiltelefon, asztmatikusan szívásképtelen lesz a porszívó, összepisili magát a mosógép, és a javíttatás olyan fáradsággal és költséggel járna, hogy a tulajdonos inkább kidobja a készüléket, és legott vesz egy újat.

 

Amely szokás pazarolja az emberek pénzét és a bolygó erőforrásait, ontja a szemetet a környezetünkbe, szennyez a maximumon pörgő bóvligyártással – és egy nagyon káros szemléletet tesz uralkodóvá. A javíthatatlanság, a kidobhatóság, a lecserélhetőség rutinját. Nem csak a cipőt nem visszük el sarkaltatni, de az egymáshoz való viszonyainkban sem fogunk úgy dolgozni a javulásért, a reparációért. A végtelenül gonosz, steril online világban bárki kidobható, léte megszüntethető, ha elrejtem, amit a Facebookra ír. Ha elnémítom a tőle érkező üzenetek jelzéseit. Sőt, a műanyag világban a párkapcsolatok is áldozatai tudnak lenni a meggyőződésnek, hogy a meghibásodás végleges, annak „felelőse” pedig szimplán és végérvényesen selejt, aminek kukában a helye, és már jöhet is helyette a gyári új.

 

Végül pedig a politikát is felmenti a gondolkodás feladata alól, helyette a nagybetűs ÚJ a lényeg meg a löttyös indulat, amivel kidobni ígérik a régit. Nincs metódusunk a korrekcióra, nem keresünk szerelőt, csak árust, eladót. Nem is várunk már pontos diagnózist, sőt, annak biztos tudatában akarunk cserélni, hogy az új egyetlen pozitívuma, hogy még nem romlott el – de biztosan hamar a kukába kerül ez is.