Mennyország Tours – Sinkovics Gábor jegyzete

Jeah, jeah, jee, jee, jee. Igen, Szomszéd. Az élet olykor egy hangos jee, hogy aztán leginkább a csönd vegyen körül.
Sinkovics Gábor

2022. július 28. 14:37

Mennyország Tours – Sinkovics Gábor jegyzete

„Az ördög mindig tud idézni a Szentírásból, ha azzal a maga malmára hajthatja a vizet...”

William Sommerset Maugham

 

Jaj, de jó ez a kis árnyék, Szomszéd. Ha látná ezt az öreg diófát, ahogy itt terpeszkedik fölöttem, betakarva a teraszt és ezt a zavaros világot, hát biz’ isten mondom, azonnal eladná a két és fél szobás hetedik emeleti lakótelepi lakását, és venne egy ilyet. Egy ilyet, mint az enyém. Régi présház felújítva, kipofozva, lakhatóvá téve. Emlékszik, amikor két éve megvettem, miket mondott nekem? Hogy majd dohos lesz, meg lakhatatlan, meg tele lesz bogárral, egérrel. Riogatott, rémisztgetett, hogy itt hagyom a civilizációt, s majd jól megbánom ott a Balaton-környéki falu egyhangúságában, unalmában. 

 

Tévedett Szomszéd.

Életem legjobb döntése volt, hogy a megörökölt, összespórolt, kölcsönkért, fogamhoz vert pénzecskémből megvettem ezt a faluszéli házat. De… nem is kérdeztem, nem zavarom? Már hiányzott a hangja. Gondoltam felhívom, és elmesélem, hogy vettem egy felfújható gumimedencét, tudja olyan Tescósat, aztán teletöltöttem vízzel, és esténként ebben a klottgatyarohasztó melegben ülök benne, mint valami lavórban, és csak paskolom, paskolom magamra a vizet, s közben hangosan énekelek. El tudja ezt képzelni Szomszéd? A megtalált harmónia, ha szabad ezt a romantikus, regényekben használt mondattal előrukkolnom. El sem tudja képzelni, milyen jó ez a csönd. Persze… minden relatív, mert ahogy Alexander Alexandrovics Panangij mondta komoly arccal Ványadt Ványatovics Vinyovnak: már a csend sem a régi. S van ebben valami Szomszéd, mert vagy fűnyíró, persze benzines, géppuskahangú, vagy valamilyen hangos permetezőkütyü berreg itt folyamatosan, mint a vidéki lét állandó alapzaja. De biz’ isten mondom, nem zavar, messze nem zavar annyira, mint a civilizáció hangja. A lépcsőházban üvöltöző, egymástól falra mászó házaspárok veszekedése, az idegbeteg sofőrök tülkölése, átkiabálása, a televízióból áradó, szinte lehalkíthatatlan hazugságfolyam.

 

Inkább a szú percegjen.

S persze hallgatok ám zenét is, Szomszéd. Tudja, hogy az az én kedvenc időtöltésem: szem becsukva, andalító muzsika bekapcsolva és csak álmodozik, álmodozik az a szerencsétlen, aki aztán ha kinyitja a szemét, már jön is szembe a valóság. Akarom is kérdezni Szomszéd, hogy bírják majd kifizetni azt a kurva sok rezsit? Mert én tudom, hiszen ott laktam évekig magam is, hogy irdatlan pénz lesz az. Nem változott-e meg a véleménye a „vezérről” az ön által olyannyira imádott miniszterelnök úrról, a vadonatúj rendeletek után? 

 

Olcsójánosok vagyunk. Fillérekért megvehetők. 

Mert most, ha látja és olvassa a híreket, akkor érzékelheti, hogy az ön imádott pártja, ez a Fidesz nevű képződmény már nem annyira népszerű, már a pokolba kívánják, már hazug bandának titulálják, s nincs ebben semmi furcsa. Ilyenkor látszik, hogy az emberek – köztük maga is Szomszéd – a pénzre, az alamizsnára szavazott, nem pedig valamilyen zavaros ideológiára. 

 

Szarunk rá, igaz, Szomszéd?

Csak adják ide a lóvét valamilyen formában, csurgassanak valamit nekünk is a lopott pénzből és akkor kussolunk, behúzzuk az ikszet és ballagunk a békemenettel. Hányszor is volt Szomszéd? Talán háromszor, négyszer? Már meg ne haragudjon, mindig röhögőgörcsöt kaptam ahogy ment ki a lépcsőházból, kezében azzal a táblával, rajta Viktor szeretünk felirat. Most is végigsétálna az Andrássy úton? Büszkén vinné? Büszkén mutogatná, hogy lám, ő a mi vezérünk, ő a mi gondoskodónk, ő a mi apánk.

 

Úgy mint Kádár. Éppen úgy.

Mert ő vett bennünket ennyire hülyére, ha szabad ezt a 

kifejezést használnom. Ő csinált belőlünk engedelmes kisgyereket, aki nem pofázik vissza, aki tudja, hogy mit szabad és mit nem, aki már nem lopja ki a fagyit a mélyhűtőből, s aki megtanulja a leckét. Emlékszik igaz, a legvidámabb barakkra, a gulyáskommunizmusra? A „ne gondolkodj” korszakra. Egyébként nagy kópé a maguk vezére, Szomszéd. Igazi mókamester.

 

Móka Viki.

Mert nyakunkba sózta ezt a sok aljas, népnyúzó intézkedést, a KATA-törvényt, meg a rezsicsökkentés csökkentését, meg még ki tudja mi van a cilinderben, aztán közben nekiállt hablatyolni azon a konferencián vagy mi az istennyilának nevezzem. És olyanokat mondott, hogy az emberek azóta is azzal foglalkoznak, nem pedig a kenyér árával, a könyvelő rémisztő mondataival, a villanyóra-leolvasó kétségbeejtő adataival, a gázszámla várható összegével. A saját nyomorukkal. Nem ez a fontos, hanem Móka Viki monológja. Ember legyen a talpán, aki érti miről beszél a XXI. században, milyen fajokról meg keveredésekről, meg összevissza dugásról… illetve összevissza dugás rémisztő lehetőségéről. Hogy akkor a magyar ember, természetesen a férfi az lehetőleg egy matyóhimzéses szoknya alatt, címeres tangát hordó, szép nagy kerek popójú kiskunhalasi lánnyal bújjon ágyba. 

 

Tiszta fajú árja. Vagy valami ilyesmi.

De látja, Szomszéd, hónapok óta nem beszéltünk, aztán ilyen zagyvaságokat emlegetek én is magának ahelyett, hogy a görögdinnye áráról diskurálnánk. A fröccs ízét elemezgetnénk, és az egyre apadó Balaton víziéről diskurálnánk. Vagy csak az életről. Mint olyanról. Hogy a miénket, a magáét, az enyémet, a magyarokét végigkíséri egy szó. És én már gyűlölöm ezt a szót Szomszéd, gyűlölöm és unom.

 

Türelem.

Ezt mondogatták Kádár idejében, hogy egyszer majd jobb lesz, minden jobb lesz, csak várjuk ki a végét. S most megint erről dumálnak ezek a nagyon okos Fideszes fiúk, hogy húzzuk össze megint a nadrágszíjat, vészeljük át ezt az időszakot, mert ugye a háború, meg a járvány, meg a migránsok, meg a Soros, meg a Jóisten. Hogy ezek mind együtt. És mind-mind ellenünk tör. De mi, erősek vagyunk, mi magyarok – hiszen mi különlegesek vagyunk. Nem vagyunk azok, Szomszéd. Hiába szeretnénk annak látszani. Átlagemberek vagyunk, éppen úgy mint a cseh, a román, a dán vagy az üzbég. 

 

Csak élni akarunk. 

Túlélni és olykor néhány percet, pillanatot valóban megélni. De úgy isten igazából. Ahogy esténként gyertyákat gyújtok itt a kertben az öreg diófa alatt, szanaszét elhelyezve, és az oldalkötős fecskémben, vagy néha anélkül belecsobbanok ebbe a felfújt izébe, hát biz’ isten mondom, az már közelít a tökéleteshez. S tudja mi jutott eszembe, Szomszéd? Ha már itt apróbb mennyei örömökről beszélek. Előbb-utóbb ez a jóképű Rogán Tóni meg az a konzervatív haverja, a pislogó koronagondnok, az az Árpi, szóval ez a két huncut fiatalember majd kitalálja az egyre nagyobb nyomor közepette, hogy semmi gond emberek, ez csak a földi lét hosszabb-rövidebb, kinek hogy. De majd a túlvilágon jó lesz, ott jó lesz nekünk, súlytalanságban szeretkezünk. És azon sem csodálkoznék, ha ez a jóképű Tóni már most utakat szervezne a mennyországba, mintegy menekülő ösvényt biztosítva a kétségbeesetteknek.

 

Egyébként hogy van, Szomszéd?

Bírja a meleget? De ez már nem is meleg, ez már egy hőkazán, amelybe valaki folyamatosan pakolja az egyre drágább tüzelőt. MI lesz velünk Szomszéd? Végigtürelmeskedtük úgy ahogy az életünket, voltak kisebb-nagyobb, hosszabb-rövidebb fellángolásaink, jobb pillanataink, amikor kettő–egyre vertük a románokat, amikor az esküvőn azt gondoltuk, immár a sírig együtt az asszonnyal. Aztán a kocsmában súlyos korsókat összekoccintva, mámorosan örök barátságot fogadva. Aztán a horvát tengerparton aranyifjúnak képzelve önmagunkat. Hová tűnt belőlünk a vágyakozás?

 

Hol adtuk fel, Szomszéd?

Hol és mikor törődtünk bele és hagytuk, hogy folyamatosan irányítsanak, hülyítsenek, becsapjanak és uralkodjanak fölöttünk? Megint elmenne a békemenetre? Ott blattyogna Győzikével, Fásy Ádámmal, Pataki Attilával, a nemzet nagyjaival, kezében táblával? De nekem itt jó. Távol mindentől és mindenkitől. A falu kisboltjában már megszoktak, már nem vagyok gyüttment pesti. És hiszi vagy sem, de itt a kifli igazi kifli. Itt a disznósajt nem rághatatlan gumókból áll, hanem finom, ízletes és házi. Itt a paradicsom dús, zamatos. Itt az emberek nem beszélnek politikáról, csak teszik a dolgukat. Amíg bírják. Amíg hagyják nekik.

 

S én esténként bekapcsolom a zenét, paskolom magamra a vizet a diófa alatt a felfújt műanyag medencémben és közben Moby szomorkás muzsikája varázsol el: 

Jeah, jeah

jee

jee

jee

 

Igen, Szomszéd. Az élet olykor egy hangos jee, hogy aztán leginkább a csönd vegyen körül.

 

A bizonytalanság, a félelem, a magány csöndje.