Mennyire másként történhetett volna! – Bod Péter jegyzete

Mennyire másként történhetett volna! – Bod Péter jegyzete

Beszélgetés közben szinte véletlenül kanyarodtunk rá a szegedi egyetem alapítványi működtetésére, annak történetére, állomásaira, és írnám, hogy fordulópontjaira, de ilyenek nem voltak. Egyik beszélgetőtársam, fiatal egyetemista, halkan és nagyot sóhajtva inkább magának, mint nekünk mondta: mennyire másként történt volna ez, ha nincs az online oktatás! Pillanatokra mindannyian elhallgattunk, és az elhangzottakon gondolkoztunk. Aztán ömleni kezdett belőlünk a szó.

A valóság ellenőrző próbáját képtelenség alkalmazni mindazon, ami innentől fogva elhangzott. Többségi véleményként fogalmazódott meg, hogy amennyiben nincs a világjárvány, akkor tízezres diákmegmozdulások kísérték volna a kormány által kikényszeríteni akart átalakulást Szegeden. Szegeden? – kérdeztem vissza. Megjegyeztem, hogy ebben korántsem vagyok biztos, mert az elmúlt évek tapasztalatai arról győztek meg, hogy a passzivitás inkább jellemzője a mai magyar társadalomnak, mint a cselekvés és az ellenállás.

A társaságban jelenlévő egyetemisták cáfolták vélekedésemet. Hiszek, hinni is akarok nekik. Egyfelől ők jobban ismerik a velük egykorúakat; másfelől az elmúlt tizenkét évben éppen azzal lettem torkig, hogy azt érzékeltem: a politikával elégedetlenkedők, még akkor is, ha saját bőrükre ment a vásár, másokra vártak. Azt hiszik, majd mások kikaparják nekik a gesztenyét. Nyugtatták magukat, hogy az évtizedes kormányzati ámokfutást lehet és szabad karosszékből végignézni. De legalább ennyire felháborítónak találtam a kifogásokkal magukat mindig ki- és felmentőket.

Az egyik fiatal éppen a szegedi egyetem tavaly október–novemberben kipattant névváltoztatási kísérletét hozta szóba. Joggal. A szenátusi tanácsülésen megjelent diákoknak bizonyára nem kevés szerepe lehetett abban, hogy ez a rektorhoz köthető kísérlet elbukott. Innen nézve már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a Dugonics téren tiltakozó tízezer diák ellenkezése jobb belátásra bírta volna a rektori hivatalban ülésező szenátust az alapítványi szavazáskor. Aligha merte volna megmásítani kötött mandátumát az a hat szenátor, aki ezt megtette.

Eszembe jutottak egyetemista éveim, amikor 1989-ben éppen a Szegedről elindult diáktiltakozások mozgósították a hazai felsőoktatás hallgatóit, akik nem kértek az ideológiai tantárgyak és az orosz nyelv oktatásából. Tanszabadságot követeltek. Az oktatási minisztérium egy főosztályvezetőt küldött le (még a nevére is emlékszem), lecsitítani a diákokat, akik a bölcsészkar Auditorium Maximumában várták őt. A magabiztos minisztériumi ember önbizalma percek alatt elpárolgott, mert megérezte, hogy általa soha nem tapasztalt erővel áll szemben. Pedig a kari dékán és párttitkár a főosztályvezető fülének kedves mondatokkal igyekeztek kifogni a szelet a tiltakozók vitorlájából. Esélyük sem volt. Az oktatók közül többen is bátran hozzászóltak a vitához, pedig nem tudhatták, hogy merészségük nem kerül-e majd az állásukba. A nagy politikai játszma akkor még nem dőlt el – vagy legalábbis mi nem tudtunk róla.

Igen, ha ezt is számításba veszem, akkor nagyon más lett volna az egyetemek elleni merénylet, az alapítványi átalakítás. Ha a diákok az előadótermek padjaiban ülnek, s kollégiumi szobákban, albérletek félhomályában vitathatják meg, mit kell tenniük.

Ebben a helyzetben megtanulta volna Orbán Viktor, Palkovics László és a szegedi egyetem vezetése, hogy „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”, az oktatóknak, a diákoknak és önmaguknak. Mondom ezt most Esterházy Péter helyett és hiányában.

Bod Péter

Tovább olvasom