Második vereség – Lakner Zoltán jegyzete

Habár a „nem emlékszem” olykor a politikai kommunikáció legfontosabb kifejezésévé válhat, a ténylegesen rossz memória butít és nyomorba dönt, lehetetlenné teszi ugyanis, hogy tanuljunk a hibáinkból.
Lakner Zoltán

2022. április 28. 13:10

Második vereség – Lakner Zoltán
jegyzete

A múlt átírása vagy be nem vallása, a szelektív emlékezet alkalmazása fontos politikai eszköz. Például, ha valaki „nem emlékszik” arra, hol tartózkodott mondjuk kenőpénzek átadásakor, vagy arra, hogy mit tartalmazott egy neki tulajdonított besúgói jelentés, akkor kibújhat a fenyegetően rá irányuló felelősség alól. A ködösítés nem szép dolog, de adott esetben érthető politikai viselkedés, és aki ezzel a módszerrel ügyesen él, azon bizony tényleg nehéz fogást találni.

 

Más a helyzet a rossz memóriával. Ha egy politikus, vagy akár en bloc egy politikai oldal nem emlékszik arra, hogy amit most mond és tesz, azt mind mondta és tette már, és akkor sem jött be, meg arra sem, hogy a politikai ellenfél egy, a mostanihoz hasonló korábbi helyzetben – tisztesség ne essék szólván – hogyan szívatta meg, akkor újra és újra ugyanazokat a rossz köröket fogja futni.

 

Mindez arról jutott eszembe, hogy az alakuló ülés előtti héten zajlik a parlamenti helyek elosztása. A Fidesz ennek során nemcsak azt nyilvánította ki, hogy minden elosztható pozíció tekintetében érvényre juttatja kétharmados többségét – amit az 1994-es kétharmados MSZP–SZDSZ-többség nem tett meg –, hanem azt is jelezte: továbbra is egy tömbként tekint a választáson közös listán induló ellenzéki pártokra, hiába alkotnak külön frakciókat. Ennek következtében az ellenzéknek juttatott két országgyűlési alelnöki pozíció közül egyet szán a közös listásoknak és egyet a tőlük függetlenül bejutó Mi Hazánknak. Így aztán, példának okáért, vagy a legnagyobb ellenzéki párt, a DK nem jut alelnöki poszthoz, vagy a szinte örökös alelnökként tevékenykedő szocialista Hiller István. Mindeközben a Mi Hazánk is bejelentette igényét az ellenzéknek járó parlamenti pozíciók ötödére, közöttük a nemzetbiztonsági bizottság elnöki tisztére.

 

Aki mindezen meglepődik, nem tudom, merre járt eddig.

 

Az egész NER-korszak azzal kezdődött 2010-ben, hogy a parlament alakuló ülése előtti egyeztetéseken a Fidesz közölte: csomagban adja oda az ellenzéknek azt, amit neki szán, az ellenzéki frakciók pedig osztozkodjanak egymás között. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az MSZP-nek az akkor még általa páriának tekintett Jobbikkal és az MSZP fémjelezte baloldalt leváltani akaró LMP-vel kellett egyezkednie. Külön kört futottak a nemzetbiztonsági bizottság elnöki pozíciójával kapcsolatban. A szocialisták számára fájdalmas szembesülés volt, hogy nem lehet az övék egyszerre a nemzetbiztonsági és a költségvetési bizottság elnöksége is: a két hagyományosan legerősebb ellenzéki parlamenti bizottsági pozíció egyike a Jobbiknak járt. Az MSZP-re saját támogatói zúdítottak össztüzet, amikor első körben a napi politikában fontosabbnak látszó költségvetési bizottsági elnökséget tartotta volna magánál. Így a szélsőjobboldalhoz került volna a nemzetbiztonsági bizottság vezetése, ami végül is azért nem történt meg, mert az MSZP sajtóbeli és értelmiségi nyomásgyakorlás hatására visszakozott, és a költségvetési bizottság elnökségét engedte el.

 

Most a Fidesz ugyanezt a játszmát játszatja végig az ellenzékkel, azzal a különbséggel, hogy a közös listán induló hat párt között is képes lehet viszályt kelteni.

 

Akik szerint nem csak beülni kell a parlamentbe, hanem a parlamenti tisztségeket is érdemes felvenni, mintha nem számoltak volna azzal is, hogy ezekkel a döntésekkel csomagban kapják a Fidesz borítékolhatóan kedvezőtlen ajánlatát is.

 

Meg azt a helyzetet is, hogy ily módon óhatatlanul megint arról szól napokig az ellenzéki politikai élet, hogy ki melyik poszthoz ragaszkodik. Ezzel párhuzamosan hangzanak el a vidék felszántására és a parlamenten kívüli munka fontosságára vonatkozó – szintén számos korábbi alkalommal hangoztatott – fogadkozások, amelyeknek a hitelességét pontosan az osztozkodás hírei ássák alá.

 

Végtelen reálpolitikai pragmatizmusában az ellenzéki pártok ezt a helyzetet is magukra húzták, amikor azt a döntést hozták, hogy „normál” parlamenti munkára rendezkednek be. Ahogyan a választási indulásról szóló döntést követően nehéz megindokolni, hogy az egyenlőtlen feltételek közül mégis melyik volt az, amelyet nem lehetett előre látni, ugyanúgy a parlamenti helyek megalázó feltételek közötti elfoglalása mellett is nehéz lesz elregélni a parlamenten kívüli mozgalmi építkezés történetét.

 

Ha nem sikerül valamilyen szimbolikus gesztust tennie az ellenzéknek saját választói felé a parlament létrejötte környékén, akkor – hiába hiszi magát nagyon gyakorlatiasnak – önmaga cselekvőképtelenségéhez és feltrancsírozásához járul hozzá, saját magára mérve újabb súlyos vereséget a választási katasztrófát követően.