Másnaposok – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. július 20. 13:40

Másnaposok
– Sinkovics Gábor jegyzete

„Az evilági nagyurak becsvágyók. Amit csak lehet, elvesznek az emberektől, akiknek a védelmére felesküdtek. Pásztorokból farkassá lettek és kizsigerelik a nyájat. Addig emelik az adókat, amíg a palotájuk összes fala ezüsttől és aranytól nem csillog...”

 

Ken Liu

 

Azon a napon.

Az átlagmagyar még nem tudta, hogy minden megváltozik. Éjszaka kinyitotta az ablakot, a lakótelepi lakásban hőhullámot vetett a nyár, és vágyott egy kis friss levegőre. Hajnaltól már nem tudott visszaaludni, úgy volt vele, majd délután szunyókál. Alkalmi munkákból élt, ide is számlázott, meg oda is, elvállalt ezt, azt, ügyes ember lévén. Lusta a nyár, ezt gondolta magában délelőtt, ahogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedett a hőmérséklet. Sokszor pörgette vissza az éveket, és mindig megállapította, gyerekkorában valahogy nem tűnt fel neki, hogy kibírhatatlan, perzselő, már-már égető a napsütés, hogy a levegő mintha valami zacskóban élne, olyan sűrű és párás.

 

Alighanem öregszem, ez járt a fejében.

A lusta nyár nem fogadta szeretettel amikor kilépett a lépcsőház kapuján. Rögtön tüdőre nyelte a hőséget, akár ha forró vizet ivott volna. Délután majd bekapcsolom a klímát, ha hazajöttem – gondolta. Aztán elindult, be a kisváros főutcáján véges-végig, hátha összefut valami ismerőssel, hátha akad majd valami meló. Tudott burkolni, falat húzni, festeni, kőműves volt a szakmája, de mindenhez értett, ami egy építkezésnél fontos lehet. Tulajdonképpen meg volt elégedve az életével, elvált emberként nem voltak nagy igényei, a kata nevű adónem jól jött neki, a havi ötvenest lazán kifizette, nem kellett bíbelődnie ilyen-olyan számlákkal, agyzsibbasztó paragrafusokkal.

 

Azon a napon.

Aztán amikor találkozott nagy ballagás közepette az egyik ismerősével, az rögtön mondta neki, hogy mi a helyzet. „A helyzet szar, komám, nagyon szar.” Ezt hallotta az átlagmagyar, és nem értette, mi ez a riadalom, ez a pánik, ez a kétségbeesés. Aztán néhány perc alatt felfogta, hogy a viszonylagos nyugalomnak immár vége. A jövőtervezés mint valami lerobbant cséplőgép immár használhatatlan. A kata-törvény módosítása – vagy nevezzük bárhogy – a kormány egyik legundorítóbb terméke. Ezt mondta halkan, indulatosan az ismerős. Majd átkarolta az átlagmagyart és szinte berángatta a közeli kocsmába. „Igyunk, komám, két korsó sört, ünnepeljük meg, hogy kiderült az igazság. Hogy már nem kell szent emberként az ország, az emberek védőangyalaként gondolnunk Orbánra, meg az ő bábkormányára...”

 

És ittak két korsóval, aztán megint két korsóval.

Azon a napon az átlagmagyar osztott-szorzott, de nem jött ki a végeredmény. Sehogyan sem jött ki. Beszélt könyvelővel, az unokahúgával, a volt feleségével, és legszívesebben a jóistent is felhívta volna, hogy útmutatást kérjen, hogyan, merre tovább. De azon a napon még csak a zsákutcába vezető ösvény elején járt. Nem tudhatta, nem sejthette, hogy ez csak a kezdet. Hogy majd jön az újabb sokkoló hír, a rezsicsökkentés csökkentéséről, az irdatlan összegeket tartalmazó számlák fenyegetéséről.

 

Azon a napon mintha álomvilágból ébredt volna.

De nem is... Mintha másnaposan ébredt volna.

 

Itt az ideje kijózanodni. Onnantól kezdve figyelte a híreket. Mohón, indulatosan, reménykedve. Hátha csak tréfa az egész, hogy ezek ott a fővárosban, a Várban, a Parlamentben, az elegáns luxuslakásaikban talán megsajnálják őt, és a többi átlagmagyart. Mert ez így kivégzés lesz, nem is vitás. És jöttek a hírek, tüntetésekről, hídlezárásokról. Látta a fotókat, kétségbeesett arcú asszonyok, dühös férfiak kiabálták világgá elkeseredettségüket.

 

Ideje felébredni.

Ezt ismételgette magában az átlagmagyar. A hülyítésnek, a mézesmadzag-húzogatásnak, a negédes ígérgetéseknek immár vége. A valóság gonosz, kapzsi, lelketlen törvények formájában immár szembejött. És a hírekben ott volt még valami más is, a tüntetéseken, a kétségbeesésen kívül. A kormánytagok fizetésemelése. És mellé a fotó, ahogy mosolyogva néznek a vezérükre. És mellé a felvétel, ahogy Orbán kezet ráz elégedett kiszolgálóival. Ők fizetésemelést kapnak, mi meg belefulladunk a hétköznapokba. Belefulladunk a mély vízbe, a boltok pénztárainál, az örvény ránt le bennünket, ha majd kijön az első „igazi” számla, és elsodor az ár, ha új adónemet választunk, bármilyet.

 

Másnaposok vagyunk.

Mi, valamennyien ebben az országban. És szédelgünk, kóválygunk, kijózanodás közben. Hányan hittek ezeknek? Hányan szavaztak rájuk? Hányan gondolták azt, hogy amit mondanak, az úgy van.

 

Hogy igazat mondanak.

Hogy Orbán győzelmi beszédei, ünnepi szónoklatai komolyan vehetőek.

Az átlagmagyar legszívesebben csatlakozott volna a tüntetőkhöz, csodálattal nézte őket, akik hajnalban, vagy késő este harcoltak a maguk igazáért. A mi igazunkért. De miért vannak ilyen kevesen? Miért ilyen gyáva, vagy inkább közömbös ez a nép? Miért hagytuk, hogy annak idején Kádár is hülyítsen bennünket évekig, évtizedekig? Miért hagytuk, hogy rántott csirkével, SZOT-beutalóval, fokhagymás lángossal és kettős meccsekkel a Népstadionban fizessenek ki bennünket a hallgatásunkért, beleegyezésünkért? Volt munka, és cserébe volt nagy kussolás. Már leszartuk, hogy itt vannak az oroszok, hogy ideiglenesen vigyáznak ránk meg a rendszerükre. Akkor is birkák voltunk.

 

Birkák, önző birkák.

Csak nekem, csak nekünk legyen jó, csak mi sütögethessük a gesztenyét, a többivel nem kell, nem szabad foglalkozni. És most megint ez van. Néhány százan, néhány ezren tüntetnek, a többség pedig otthonról szurkol nekik. Vagy ami még ennél is rosszabb: ellendrukkerként nézi őket. Mert a birkák között is van fokozat, van aki még mindig védi ezeket a nagyurakat, a hataloméhes, gazdag, mű-arisztokratákat, a mű-keresztényeket, a mű-magyarokat, akik immár hivatalosan is kizsigerelik, semmibe veszik a népet.

 

Azon a napon minden megváltozott.

Ezt gondolta az átlagmagyar, de tévedett. Nem sokkal később időközi önkormányzati választásokat tartottak több településen is, és például Esztergomban meg Szentendrén fölényesen nyert, nagyképűen diadalmaskodott a Fidesz jelöltje. Még mindig rájuk szavaznak, még most is hatalomban tartják ezeket. Meg is érdemeljük a sorsunkat. Meg is érdemeljük, hogy belőlünk akarják kipréselni az általuk elherdált vagyont, hogy a kisemberen hajtják be az általuk kiszórt, szétszórt milliárdokat.

 

Gyomorforgató forgatókönyv ez.

 

És ezt csak itt velünk, magyarokkal csinálhatják meg így, ilyen könnyedén, gúnyosan nevetgélve. Nem félnek. Látszik rajtuk, hogy nem félnek. Már emelik a rendőrök és a katonák pénzét, biztos ami biztos, és a Parlament ablakából, vagy a luxuskégli erkélyéről röhögve figyelik a szerencsétleneket ott az utcán. A hőbörgőket, ahogy ők nevezik őket. Majd abbahagyják, majd megunják, majd beletörődnek. Ezt gondolják.

És a legtragikusabb az egészben – hogy igazuk van.

 

Hogy bármit megcsinálhatnak, mászhatnak le riadtan narkóval a hátizsákban egy ereszcsatornán, kurvázhatnak lyukas zokniban az Adrián, rázhatják a rongyot a Balatonon, Balin, a Seychelle-szigeteken, ahová természetesen magánrepülővel szállnak. Zabálhatnak luxuséttermekben, olyan vállalkozókkal, akiket állami pénzen támogatnak. És lehet, hogy a gázszerelő jár majd a legjobban ezzel a gáz-variációval, a gázszerelő, aki mindenhez ért.

 

Mi meg fulladjunk bele a szarba.

 

Milyen nép ez? Milyen közömbös, önző nép?

Az ő csicskáik, az ő kiszolgálóik nyugodtan írhatják a mocskos cikkeiket, és állíthatják be úgy a tüntetéseket, mintha félrészeg, vagy belőtt narkósok csinálnák a fesztivált unalmukban. És Zsolti, a kurvaanyázós Zsolti majd vezércikkben foglalja össze, hogy ezek nem is magyarok, hanem földönkívüliek, akik nem értik meg, az orbáni politika lényegét. Nem értik meg a feléjük áradó szeretetet és gondoskodást.

Zsolti, miért nem mentél oda a tüntetőkhöz?

 

Miért nem tartottál nekik ideológiai kurzust, ahogy Pelikán elvtárs a börtönőrnek, miközben befalta a vadast, és megitta a bort. Mert hát Hollik Pityunak megállt a haja a növésben, amikor véletlenül a tüntetők közé keveredett.

 

Azon a napon.

Az átlagmagyarból majdhogynem forradalmár lett. Amatőr forradalmár, fotelforradalmár. Másnaposan kijózanodni elég hervasztó érzés. De az átlagmagyar már pontosan tudja, hogy hülyítették, becsapták, hitegették és leitatták. És ő ivott, mintha nem lenne holnap, és miközben a lusta nyár körbeölelte, betakargatta dunyhával és csak izzadt és izzadt, ő hideg fejjel azt gondolta: harcolni kell az igazunkért. Megmondani ezeknek, ha kell üvöltve, ha kell hidat, várost lezárva, hogy nem mindenki birka ebben az országban. Közben azon gondolkodott, megdögöljek a melegtől, és soha többet ne kapcsoljam be a klímát vagy inkább ne egyek.

 

És nem mindenki lenne képes olyan aljasságra, az általános közömbösség mellett, önzéstől vezérelve, hogy egy mentőst jelentsen fel, aki újraélesztés közben azt találta mondani: „ó bassza meg...”

 

De baszódjatok meg! Tényleg baszódjatok meg!

 

Ti ott fönt, akik birkává és önzővé tettétek ezt a népet!

Címlapon

mutasd mind