Marko belenőtt a trombitálásba: az Újszegedi Szabadtéri Színpadon koncertezik édesapjával, hallgassa meg együtt két Markovićot!

Szökőnapon született, harmincnégy esztendősen több mint húszéves zenei pályafutást mondhat magáénak, édesapja pedig a világ leghíresebb trombitavirtuóza. A balkáni rézfúvószene hercegével, Marko Marković-tyal beszélgettünk a muzsikás Marković család örökségéről, hagyományról és újításról, és persze a zenéről. Az interjút a Szegedi Tükörből vettük át.
Szegedi Tükör

2022. június 19. 14:44

Marko belenőtt a trombitálásba: az
Újszegedi Szabadtéri Színpadon koncertezik édesapjával,
hallgassa meg együtt két Markovićot!

– Honnan ered a zene szeretete a családban?

 

– Nagyanyánk elmondása szerint, amíg csak visszanézhető a családfánk – persze, ha lehet hinni az efféle visszaemlékezéseknek –, mindig akadt egy ember a családban, aki zenével foglalkozott, mégpedig többnyire trombitával. Csakugyan, apáról fiúra szállt át az örökség, mindig a szüleinktől tanultunk, hallás alapján... Én is éppen így tanultam, csak ilyen trombitazenéket hallgattam otthon gyermekkoromban, mivel édesapám, azaz Boban Marković, sokszor nálunk tartotta a zenekari próbákat. Csak úgy zengett a ház a ritmusoktól! Egyébként ma sincs ez másképp, legfeljebb már jobban körbeszigeteltük a helyiséget, ahol próbálunk.

 

– Az anekdoták szerint édesapja gyerekként inkább a focit részesítette előnyben a trombitagyakorlás helyett – vele ellentétben ön már kisgyermekként nagyon tudatosan foglalkozott zenével. Mi ragadta meg ennyire fiatalon, hogyan kezdett el készülni a zenei pályára?

 

– Ahogy mondtam, ha körülöttünk állandóan zene szól, akkor az lesz a természetes, abba növünk bele... Apám, Boban, már fiatalon a legjobbak legjobbjává vált, a híres gučai trombitás találkozón éveken keresztül mindent megnyert, így a saját zenekarába is csak a legjobbak kerülhettek be, legyen szó akár trombitásokról, kürtösökről, szaxofonosokról, harmonikásokról vagy dobosokról. Így aztán volt időm eleget látni, hallani, mégpedig a legjobbaktól.

 

 

A trombitámat én is már fiatalon megkaptam, tulajdonképpen testileg kellett megnőnöm, hogy a hangszer teljes spektrumát ki tudjam használni, mind tüdőkapacitásban, mind játéktechnikában. Kiskoromtól ezt a kettőt kellett finomítanom, hogy végül minden, a trombitából kicsalogatható hanghoz „odaérjek”.

 

– Hogyan teljesült be az álom, hogyan került be a profik közé?

 

– A sok gyakorlásnak, édesanyámnak és -apámnak köszönhetően körülbelül tizenhárom éves korom óta szinte folyamatosan a Boban Marković Orkestar tagja voltam, ilyen vagy olyan formában. Azután kaptam egy trombitás filmszerepet is (Dušan Milić és Emir Kusturica Guča!, magyarul Trombitaverseny címmel megjelent filmjében, aminek több dalát is ő játszotta fel – a szerk.), az is jó iskola volt a trombitáról és a szórakoztatóiparról. Mondhatni ezeken a tapasztalatokon nőttem föl, és hamarosan megkezdődtek azok a nagy turnék – még a Covid előtt –, ahol pedig már az egész zenei szakma alapjait, csínját-bínját elsajátíthattuk. És persze nagyon sokat jelent, hogy minden szempontból a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt: köztük ott volt Frank London, a mai klezmer- és világzene egyik nagyágyúja, Emir Kusturica...

 

– Zenét szerez, szólót játszik, tizennyolc éves kora óta pedig hivatalosan ön vezeti a Boban i Marko Marković Orkestart. Nagy felelősség mindez egy ilyen fiatal művésznek, még a neves apa segítségével is. Hogyan működik a közös munka kettejük között, hogyan váltak társalkotóvá?

 

– Az elején még rengeteget vitatkoztunk! Én másképp élem meg a korom, a mai kor zenéjét, ami őt nem is izgatja már annyira. Én mindenféleképpen igyekszem beépíteni az újításokat, ő pedig sokszor a hagyományos zenei felépítést szorgalmazza, mármint a hagyományos trombitás-zenekari felállást... Aztán persze rengeteg kísérletünk volt, sok mindent kipróbáltunk, és annyit zenéltünk különböző formációkban, hogy végül kikristályosodott, nagyon is jól megférünk egymás mellett, mégiscsak összeegyeztethető a kettőnk szemlélete. A legjobb példa erre éppen a Mrak (Sötétség) című lemezünk anyagára a Budapesten, a Müpában nemrég bemutatott balett lehet, ugyanis annak a zenei hangzásában tökéletes összhangba került az én zenei világom az övével. Ráadásul az Orkestarban a zenekari tagok mára mind nagyon fiatalok. Így talán mondhatnám, hogy én nyertem a fiatalítással, de ez mindig is így volt: a fiatalos lendület vitte előre a zenei utunkat a családban, és ezáltal végül is mindig meg tudtunk újulni!

 

– Milyen ambíciókat dédelget?

 

– Egyértelmű, hogy a világjárvány után újra valódi színpadi koncertekre vágyunk. Úgy gondolom, csak lassan fog visszaállni a régi rend, ha visszaáll egyáltalán... A zenésztársakkal mindig nevetve szoktuk mondani, hogy ha netán mégsem térünk vissza a rendes kerékvágásba, és meg találna szűnni a koncertpiac, a rezesekre, trombitásokra legalább lakodalmakban és temetésekkor mindig szükség lesz... Azaz az élet igazán nagy dolgainál akkor is mindig ott leszünk!

 

– Milyen élmények fűzik Magyarországhoz? Milyen érzésekkel érkezik június végén Szegedre?

 

– Szegedre, ahogy általában véve Magyarországra is, valósággal hazajárunk! Azt biztosan elmondhatjuk, hogy a szegedi halászlék, a babgulyások mindig itt a legjobbak – dicséret érte a városnak! Szegeden valahogy érződik a határ közelsége is, lazábbak, közvetlenebbek itt az emberek, szeretnek korzózni. Ezt a hangulatot mi a szerbiai városokban nap mint nap megéljük – és másutt is nagyon fontos ez a számunkra: hogy lazán, de egymásra is figyelve üldögélhessünk a kávéházak teraszán... Sokszor az élet nagy dolgait is egy kávé mellett találjuk ki!

 

Június 22-én Szegeden

 

Marko Marković szerzeményeit és virtuóz trombitajátékát legközelebb a Szegedi Szabadtéri Játékokon láthatják. Szerbia és talán a világ első számú rézfúvós zenekara, a Boban Marković Orkestar fergeteges balkáni és cigány dallamokkal, egy valódi vérpezsdítő mulatsággal várja az Újszegedi Szabadtéri Színpad közönségét június 22-én.

 

Kertész Lilla