Lehetetlen küldetés – Bod Péter jegyzete

Aligha lehet újat írni Mihail Gorbacsovról, nem is vállalkozom a néhai szovjet kommunista pártfőtitkár politikai-történelmi szerepének megrajzolására. A személyes „történelem” kulisszái közé hívom az olvasót.
Bod Péter

2022. szeptember 11. 09:28

Lehetetlen küldetés – Bod Péter jegyzete

Egy dél-alföldi, magára sokat adó kisváros gimnáziumát kezdtem 1982-ben. Acélszürke évek voltak. Ilyen emlékeim maradtak. Világra figyelő, Szabad Európa Rádiót hallgató, a Kádár-rendszerről semmi jót nem gondoló fiatalember voltam, akinek a környezetében az MSZMP-vel rokonszenvezőt nagyítóval sem lehetett találni. Mást és jobbat akarásunk – noha konkrét ellenzéki tevékenységet nem folytattunk – reménytelennek látszott, mert a magyarországi és általánosságban véve a közép-kelet-európai szocializmusok rendíthetetlennek és mozdíthatatlannak tűntek. Külön nehezítette a magamfajták élethelyzetét, hogy lépten-nyomon tapasztalhattam a Kádár-rendszer társadalmi elfogadottságát. Még akkor is, ha már mutatkoztak az erodálódás jelei.

 

Aztán történt valami 1982. november 10-én. Meghalt Brezsnyev, a Szovjetunió pártfőtitkára. Mozdíthatatlan figurának tűnt. Halála valójában nem mozdított ki semmit a holtpontról, de a változatlanság politikai és vele kommunista illúziója kezdett elillanni. Ekkor már túlvoltunk azon a hatalmi attrocitáson, hogy akaratunk ellenére beléptettek bennünket az iskola KISZ-alapszervezetbe, leckét kapva arról, hogy kinek az akarata fog az elkövetkező négy évben érvényesülni a gimnáziumban. Ebben a helyzetben a passzív ellenállás szép magyar történelmi gyakorlatával éltünk azt osztálytermekben és azokon kívül.

 

Nem tudhattunk, hogy gyors egymásutánban, három éve alatt három szovjet pártfőtitkár sétál át a másvilágra. A gerontokrácia talán soha nem tette magát észrevehetőbbé és egyben nevetségessebbé, mint a valamikori Szovjetunióban 1982 és 1985 között. Egymást váltó orosztanáraink, ma sem tudom, milyen megfontolásból, televízió elé ültettek, így iskolaidőben élőben követhettük a Vörös téren rendezett temetéseket. 

 

Nőttünk, cseperedtünk, a világ történéseit figyelve az osztályunk politizáló fiúi között általános volt a vélemény, hogy így aligha mehetnek tovább a dolgok. Bár meglepetésnek hatott, valójában mégsem lehetett az, hogy a megannyi aggastyán után a maga 54 évével „tininek” számító embert választottak meg Moszkvában vezetőnek. Nyilvánvaló módon abban a pillanatban felmérhetetlen volt ennek a személyi választásnak a jelentősége. A harmadikos gimnazista fiúk bármennyire kémleltek a jövőbe, az arra vonatkozó megoldókulcs nem volt a kezükben. A változásokat persze azonnal érzékeltük, amelyek kedvünkre voltak, de egyikünk sem lett Gorbi-fan. 

 

Ma már tudjuk, hogy Gorbacsov megoldhatatlan feladatra vállalkozott: a szocializmus megújítására. Gyorsítást, nyíltságot, nyilvánosságot hirdetett, amit részben társadalmi eufória és gazdasági összeomlás követett. 

 

A saját elgondolásait megvalósítani képtelen, valójában sikertelen politikus nagy szolgálatot tett a törtélemnek. Véget vetett a politikai rendszerek szembenállásának, így a hidegháborúnak. A politikai önrendelkezés útjára léphettek a korábbi vazallus szocialista államok, miután kivonta a szovjet csapatokat a megszállt országokból, így hazánkból is.

 

Baráti körben ért a halálhíre. Egy pohár vodkát ittunk a tiszteletére, így köszönve meg, hogy tíz-húsz évvel megrövidítette a szocializmusnak nevezett rettenetet.

 

Fiatalságunk két szabad évtizedét nagyrészt neki köszönhetjük. Akár akarta ezt, akár nem.