Lehet-e most a háborún kívül bármi másról írni? – Ceglédi Zoltán jegyzete

Ebben a cikkemben nem fog sikerülni, de azért, mert pont amellett érvelek, hogy igen, lehet, sőt, muszáj.
Ceglédi Zoltán

2022. február 28. 20:15

Lehet-e most a háborún kívül bármi másról írni? – Ceglédi Zoltán jegyzete

A Szépművészetiben pár napja nyílt meg az „Isteni csábítás. Erotika és szenvedély öt évszázad mitológiai ábrázolásain” című kiállítás. Lesz idén még Bosch, Matisse és El Greco is. A kedvenc borboltomban három új olasz pincészet tételeit kezdték el árulni. Lassan itt a tavasz, a lezárások alatt használt kölcsönbicikli helyett szeretnék venni végre egy sajátot, és azzal közlekedni a városban. A tésztagép karját is tekerni akarom, a friss tagliatelle egy egyszerű raguval is pompás vacsora. Március 12-én nyílik a felújított Opera. Ezer tervem van a végre szabad, új időkre. Utazás, színház.

 

A világhírű humorista, Louis C.K. ezen a hétvégén lépett volna fel Kijevben angol nyelvű, szabadszájú, ön- és társadalomkritikus műsorával. Ehelyett a város szétlőve, az emberek az óvóhelyként használt metróaluljárókban keresnek fedezéket, illetve utcáról-utcára védik a városukat egy kilátástalan harcban. Képek a pusztításról, videók a bevonuló orosz tankokról. Teljesen világos, hogy a következő időszak címlapjain háborús tudósítások lesznek. Sokat kell majd görgetni-lapozni, hogy mást is találjunk. Pláne olyat, amit nem is fertőzött meg az új halál; nem mászott bele a példáiba, a hivatkozásaiba, alapanyagaiba, színeibe-formáiba.

 

 

No de az ott az elmeháborodott, gyilkos orosz diktátor maga. Amit ő tett. A világa, amit a fegyvereivel ránk kényszerít. Az általa kiontott vér folyik le a képernyőn, az általa gyújtott tűzben égnek a lapok. Muszáj tudatosítani magunkban azt is, hogy mit védelmezünk tőle. Abban a kijevi metrókocsiban két hete még randira mentek, azon a kirakaton karácsony után még akciós felirat volt, nem a keresztben odaszögelt deszka. A bicikliúton munkába gurultak. Az Ukrán Nemzeti Művészeti Múzeum nagytermében pedig, mondom, Louis CK fellépésére készültek. A bármilyen néven nevezett „normális életet” nem csak a fegyverek védik, de az a folyamatos élményünk is, hogy így lehet és így jó létezni, háborúban pedig nem.

 

Tudom a felelősségem abban, hogy időben és ésszel hosszabbítsam meg a mai politika eseményei által kijelölt pontokat a jövő felé. Az elmúlt két év bőséges példát adott arra, miféle károkat okoz az „akár még az is előfordulhat” szcenáriók monotóniája, meg a folyamatos „jobb félni, mint megijedni” mantra, ha úgy teszünk, mintha nem lenne borzalmas és romboló folyamatosan félni. Most is biztonságos és nagy elérésű megoldás lenne folyamatosan azt a cikket írnom, azt a tévés-rádiós monológot előadnom újra és újra, hogy kitört a harmadik világháború, Magyarországon mindjárt végigsöpör az orosz hadsereg, Putyin leigázza Európa keleti felét. Hogy a korábbi kétpólusú világrend helyreállításának nyugati ígérete akadályozza meg az orosz atomcsapást, ami a civilizált világ végét is jelentené. Vagy, ha teljesen megőrült, akkor így is megnyomja a piros gombot.

 

Csak ekkor máris a gyakorta félreinterpretált kövéri gondolatnál vagyunk a kötéllel meg a gerendával. Hiszen így nem lehet élni. Mi pedig élni akarunk, ami a háború ellentéte. Az per definitionem a halálról szól. Emberek akarnak más embereket megölni. A háború minden eszköze közvetve vagy közvetlenül a történelem kezdete óta ezt a célt szolgálja, a legelső bunkósbotoktól a legmodernebb drónokig.  

 

A legőszintébb mondat pedig most is azt lehet, amit annyira hiányzott: nem tudjuk még, hogy mi következik. Nem tudunk ígéretet tenni sem magunknak, sem másoknak, hogy nagy levegő és megvagyunk, hogy csak két hét, ennyit igazán ki lehet bírni. Nem tudunk mindent úgymond ideiglenesen félretenni, mert lehet, hogy tényleg „csak” pár hét és „csak” Ukrajna az ára, borzalmas az is, de kalkulálható lenne – mivel lehet, hogy egy új világrend kialakulását szenvedjük épp el, és a deklarált vége messzebb van, mint ameddig az életünk ér.  

 

Pont ezért nem adhatjuk át neki az életünket. Megint.

 

 

Természetes, hogy nincs ma fontosabb ügyünk, mint a háború. De a háború vesztese az, akinek elveszi az életét – akár szó szerint, fegyverrel, akár úgy, hogy nincs más élete, gondolata, érzelme, ha minden percét a háború diktálja. Másfelől pedig, vegyük észre: Putyin a kudarca miatt tör nyugatra. Minden dezinformációs gazember körmönfont dumája ellenére ma, és tíz éve és húsz éve, és a teljes Putyin-éra alatt, aki jobb életet akart magának, az nyugatra indult meg, nem feléjük. Putyin Oroszországa nem sikertörténet, Putyin népe még mindig összehasonlíthatatlanul rosszabbul él, mint mi itt Európában. Igenis a legvégsőkig ragaszkodni fogok ezen életem fenntartásához. Nem adom meg neki azt az örömet, azt a győzelmet, hogy a szükségesnél többet legyen jelen az életemben. Amíg csak lehet, amennyire csak lehet, ne a háború legyen a tányéromban, a poharamban, az ágyamban – és a nyilvános mondataimban sem. Úgyhogy igenis fogok írni másról, mert ez a „más” az, ami értelmet ad az egésznek.  

 

Önök se adják fel!