Lanzarote csókoltat – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. február 09. 14:25

Lanzarote csókoltat – Sinkovics
Gábor jegyzete

„Választani túl késő, már semmire nincs idő. A jövő előttünk romokban hever és ha nem akarjuk, nem jön el...”

 

Finom, finom napsütés. Jóskapista a kert közepén állt és nagy levegőt vett. Szinte érezte ahogy a tavasz mikroszemcséi a nyelőcsövén keresztül a tüdejéig érnek.

Kereste az immár évek óta álruhába öltöztetett tél nyomait, maradványait, de sehol sem találta. Csupán összeszáradt, halott faleveleket talált az udvarban, amelyeket majd össze kell gereblyéznie. Furcsa volt a ház üresen, az apja nélkül. Jóskapista itt nőtt föl, hogy aztán világkörüli útra induljon albérletről-albérletre, ágyról-ágyra, országról-országra menjen. Maga sem tudta mit vagy kit keres, csak dolgozott benne valamiféle megmagyarázhatatlan kalandvágy – mintha azt jelentené számára az élet, hogy folyamatos mozgásban van. Bement a nappaliba és nézte az öreg bútorokat, a fotókat a falon, a százéves limlomokat itt-ott elhelyezve. Az apja semmit nem dobott ki. Ott voltak a sarokban egymásra rakva. A hatvanas évek Labdarúgás és Képes.

 

Sportjai, gondosan, műbőrkötésben. Egyik évfolyam a másik után. Az apja szerette a futballt, és gyerekkorában folyton Tichy Lajosról mesélt neki. Tichyről, a Szőke hercegről. Aztán amikor Jóskapista évekkel később egy alkalmi munka kapcsán meglátogathatta a leányfalui nyaralójában éldegélő és akkor már nagybeteg csatárklasszist, a Honvéd legendáját, elvitte magával az apját. Amikor becsöngetett és Tichy kijött, és bemutatta egymásnak őket, azt látta, hogy a két idősödő férfi szótlanul összeölelkezik, mintha egymásból merítenének erőt, mintha a másik segítségével kapnák vissza néhány perc erejéig az ifjúságukat.

 

Mi marad utánunk, ha elmegyünk?

Mit hagyunk magunk mögött a Földgolyóbison, néhány kockás inget, agyonmosott pizsamát, kopott, elnyűtt farmernadrágot, kitaposott cipőt és megannyi fényképet. Fotókat, amelyek jobb, rosszabb pillanatunkban ábrázol bennünket és amelyeken hol bambán, hol erőltetett vigyorral nézünk bele a kamerába. Mintegy jelezve, hogy hahó, itt vagyok és élek. Jóskapista decemberben költözött vissza a Pest környéki kisvárosba, a szülői házba. Az apja akkor halt meg és neki egy időre fel kellett számolnia a már felépített életét Spanyolországban. Jó ideje élt Lanzarote szigetén. Volt némi alaptőkéje, ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott ott, és elindíthatta vállalkozását. Három teherautót üzemeltetett: bútorszállítás, költöztetés, ilyen-olyan cuccok fuvarozása. Egész jól megélt belőle. Öt helyi atyafi kapott munkát nála, és ha kellett, Jóskapista is beállt hórukkmelósnak, pakolta a kredenceket, a felhangolt zongorákat, és örült neki, hogy itt lehet.

 

Szerette Lanzarotét, pedig dögunalmas hely. Két nevezetességgel büszkélkedhet, már persze a folyamatos napsütés és a kék tenger mellett. Az egyik az úgynevezett kaktuszkert, benne amorf formájú növényekkel, a másik a helyi nemzeti park, de attól sem jön tűzbe-lázba egyetlen kíváncsi turista sem. Ráadásul Lanzarotén még barokk kolostorok, középkori kastélyok, reneszánsz épületek sincsenek, merthogy a szigettel elbánt a sors, az ezerhétszázas évek közepén egy földrengés-sorozat és egy vulkánkitörés gyakorlatilag letarolt, beborított, eltüntetett mindent ott.

 

De a nyugalom és a mosoly sok mindenért kárpótolta Jóskapistát.

Mert az emberek mosolyognak, reggel, délben és este, kedvesen szólnak a másikhoz, akár helyi, akár idetévedt turista az illető. Lanzarote az angolszász nyugdíjas történelemtanárok kedvenc helye. Kényelmesen elhelyezkednek a nyugágyban, és csak lesik a hol nyugodt, hol veszélyes táncot járó tengert. Lanzarote nem cool turistahely: már a norvégok is unják. A norvégok, no meg a németek, akik januárban akármilyen idő is van ott, mégiscsak megmártóznak az egyébként hideg és kevésbé vonzó vízben.

 

Jóskapista hazajött, hogy elrendezzen itthon mindent. Eltemesse az apját (az anyját már több mint tíz éve vesztette el...), intézkedjen a hagyatékkal kapcsolatban, és kicsit megtapasztalja, milyen is lett itthon az élet. Már hiányzott neki Playa Colorada, Playa del Gato, a Playa Graciosa, a Playa Mujeres és a sziget vulkanikus talaja, de úgy volt vele, néhány hónapot Magyarországon tölt. Az ünnepekkor egyedül volt, nem volt kíváncsi senkire, se egykori osztálytársra, se száz éve nem látott barátra. Annak idején elvált, néhány év együttélés egy életre elvette a kedvét a házasságtól. Képtelen volt legyőzni, legyűrni a hétköznapok egyhangúságát, az unalmat, a megszokást, a helybenjárást. Mindez, mint valami éhes hörcsög, úgy rágta meg a kapcsolatot, amelynek a végén gyakorlatilag már menekültek volna mindketten belőle. Szerette a nőket, vágyott utánuk, az illatukra, a bőrükre, a gusztusosságukra. Mégsem talált magának régóta igazi társat.

 

Elvan az ember magában is.

Ezt mondogatta ha nagy ritkán kérdezték tőle hogy érzi magát a bőrében. Talán majd most itthon. Eljátszott a gondolattal, hogy május-június környékén amikor visszamegy Lanzarotéra, visz magával valakit. De addig még sok minden történhet. Január 1-jén kijózanodva a magányos szilveszteri pezsgőzésből összeírt sok mindent egy papírra. Afféle alkalmi bakancslista volt ez, s olyasmik szerepeltek rajta, mint Hévízen való fürdőcskézés, Badacsonyban a hegytetőn ücsörögve borozgatás, és hasonló turistaprogramok. De felírt a papírra még valami mást is.

 

Elmenni választani!

Soha nem politizált. A kilencvenes években egyszer ment el szavazni a Fideszre. Hatással volt rá a fiatal szakállas Orbán Viktor, a maga intelligenciájával, frissességével, szókimondásával, retorikai képességeivel. Aztán ahogy teltek az évek, úgy fordult el a közélettől: az olajszőkítés, a hirtelen meggazdagodott hazai maffiózók, korrupt politikusok, a kisemberek folyamatos jogos panaszkodása, az életszínvonal rohamos csökkenése... Nos, neki nem erről szólt a ruszkik utáni élet.

 

A nagy magyar szabadság.

A mi megtalált szabadságunk!

 

Orbánt évekkel ezelőtt látta, amikor néhány napot itthon töltött, s azt gondolta róla, íme egy egészséges falusi futballista, aki sokra vitte. És nem jobbszélsőként, hanem politikusként. Mióta most itthon van, megdöbbent, amikor újra látta őt a tévében. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Fáradt, kiégett, nyugtalan embernek tűnt. Mint akinek a gondolatait teljesen lefoglalnák az ország ügyei és a hatalom megtartása.

 

A hatalom megtartása.

Ebben kellene neki döntenie. Neki a választópolgárnak. És megpróbál minél több információt begyűjteni ahhoz, hogy áprilisban tiszta lelkiismerettel döntsön, hogy az iksz megfelelő helyre kerüljön. Volt ideje tévét nézni, újságokat olvasni, volt ideje információkat gyűjteni. De ahogy teltek a napok, a hetek, egyre inkább zavarba jött.

 

Két Magyarország bontakozott ki előtte.

 

Két különböző Magyarországé: mintha az egyik az Amazonas túlpartján lenne, a másik meg Szibéria szélén. Jóskapista igyekezett korrekt módon hozzáállni élete nagy döntéséhez. Nézte a köztévét s azt hallotta, hogy az ország valami hihetetlen módon fejlődik. Hogy az emberek boldogok itt, vidáman pancsolnak nyáron a Balatonban, síelnek télen a Mátrában. Hogy itt béke van, rend, nyugalom és harmónia, leszámítva azt a néhány hazaáruló ellenzékit, aki folyamatosan keveri a szart. Ezt persze nem így mondták, de Jóskapista így értelmezte. Aztán nézte az egyik kereskedelmi televízió híradóját ott egészen mást mondtak. Gazdasági válság, az államadósság már-már tarthatatlan folyamatos növekedése, a szegény rétegek leszakadása. Néhány oligarcha meggazdagodása.

 

De ki az a Mészáros Lőrinc?

Jóskapista soha nem hallott róla. Lanzarotén valahogy nem került szóba ez a derék magyar mesterember, akiről egyre több információhoz jutott, és tátott szájjal olvasta, hogy egyszerű, már-már együgyű gázszerelőből lett az ország leggazdagabb embere.

 

Ha ezt elmesélem Lanzarotén, két sör között a meló után valamelyik munkatársamnak, nem hiszi el. Bizisten nem hiszi el. Ez járt Jóskapista fejében, aztán olvasta a különböző internetes újságok híreit, az egyiken kurvaanyázták az ellenzéket, mocskos, szemét hazaárulóknak, buziknak titulálták őket (árnyaltan persze...) a másikon meg korrupt, aljas, hataloméhes, tolvaj bandának nevezték a kormánypártot.

 

Jóskapista szégyellte magát.

Szégyellte, hogy magyarként nem képes dönteni, igazságot tenni. És igazából Márki-Zay Péterről sem tudott meg sokat – a másik választásról. A másik lehetőségről. A köztévében várta, hogy majd meghívják, hogy majd kérdezik, faggatják, lehetőséget adnak neki arra, hogy elmondja, mi van a lelkében, a fejében, és mit is akar ezzel az országgal. Hiába várta. Márki-Zay Péter csupán az egyik kereskedelmi televízió híradójában bukkant fel – igaz ott szint minden nap.

 

Ott nyilatkozhatott.

 

Ott megengedték neki.

 

Itt és ott.

 

Ez most 2022-ben Magyarország.

Jóskapista megtalálta a cetlit, amit január 1-jén másnaposan összeírt, volt rajta még néhány izgalmas kívánság. Eljutni Rióba, Copacabanára és csak nézni a bakterház méretű hullámokat, a tökéletes kerekded idomokkal megáldott lányokat, asszonyokat, a féktelen jókedvet, az élet sűrűjét. És ott volt egy másik program azon a cetlin, eljutni egy Rammstein-koncertre, hogy a zakatoló zene feloldjon benne mindent, de minden feszültséget.

 

Das tempo!

 

 

Jóskapista felöltözött, felhúzta a kabáton a cipzárját nyakig, odakint gyönyörűen sütött a nap, elindult a városban csak úgy céltalanul, nézte az embereket, az arcukat fürkészte, s azok rohantak, siettek a dolgukra, mintha az idő kergetné őket. Mintha mindig minden pillanatban lemaradnának valamiről. Parkokon ment át, és megannyi hirdetést látott. Az egyiken ott volt Gyurcsány, akit ki nem állhatott, arrogáns, kiosztó stílusa miatt és ott volt mellette gnóm törpének ábrázolva Márki-Zay Péter. De látott olyan plakátot is, amelyen hatalmas betűkkel ott virított, hogy a Fidesznek, ennek a tolvaj bandának távoznia kell.

 

Jóskapista beleszédült a sok-sok hamis, erőltetett hatásvadász információba. S az járt a fejében: jól tette, hogy sokáig kimaradt ebből a politikának nevezett hazugságcunamiból. De most azértis elmegy szavazni. Ha már hazajött, ha már itt van, igenis kötelessége. Ha Angliában élne, nehezebb dolga lenne. Most olvasta, hogy civil szervezetek segítik, hogy az ottani magyarok a kormány minden egyes kapálózása és ügyeskedése ellenére igenis szavazhassanak Manchesterben, Leeds-ben, vagy Londonban. Miattuk is behúzza majd az ikszet, és ha ott áll majd a fülkében, úgy lesz vele: Lanzarote csókoltat.

 

Csókoltat mindenkit.

 

Aki egy... egy Magyarországra vágyik.