Parádésan áll az ellenzék a minapi közvélemény-kutatások szerint. Ha minden úgy marad, ahogy a Závecz Research minapi eredményei mutatják, akkor a Fidesz nem viszi el az EP-mandátumok kétharmadát. S noha a pártok támogatottsági adatait senki nem fordítja le az önkormányzati választások esetleges eredményeire, azért nem nagy kihívás azt meglátni, hogy narancsszínű lesz az ország jövőre is.

A főváros mintha észlelne ebből valamit, talán ennek is köszönhető, hogy még egyfajta demokratikus innovációs fejlesztésbe is kezdtek: a Budapesti Lakógyűlés kezdeményezés alighanem valami ilyesmit céloz. Sokan vonnak most párhuzamot e kezdeményezés és a nemzeti konzultáció között, mondván, hogy a kérdések részben itt is irányítottak, és nagyon egyértelműen felrajzolható ezek mentén is a kormány-ellenzék, kormány kontra főváros törésvonal, “szakpolitikai” kérdések helyett politizál. 

Az érdekes az egészben az, hogy egyébként valahol ez lenne maga a demokratikus politika. 

Hogy megjelenítünk problémákat, megoldási javaslatokat kínálunk hozzá, és aztán megkérdezzük azokat, akiknek erről dönteni kell (úgynevezett nép), hogy melyik megoldást választják. Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy a problémákat megismerhetővé és kimondhatóvá tegyük, a megértésükhöz szükséges információkat, tudást és készségeket a lakosság tagjai számára megszerezhetővé tegyük, és olyan helyzetbe hozzuk őket, hogy dönteni tudjanak, sőt, ami még ennél is fontosabb: akarjanak is.

A jelenkor egyik legnagyobb kihívása ezért nem is önmagában a demokratikus rendszerek válsága, és az antidemokratikus fordulatok megakadályozása, hanem az állampolgári aktivitás és tudatosság megtartása, megerősítése. 

Ráadásul, bár ezt a főáramú nyilvánosság és értelmisége nem szokta emlegetni, minden ellenkező híreszteléssel szemben nem kizárólag a populistának nevezett autoriter vezetők építik le a demokráciát. A technokrácia, a szakértők uralma, a “majd mi, szakértők megmondjuk, te nem értesz hozzá” politikája csakúgy, mint a morális magaslatról való depolitizálás, ugyanúgy kinyírja a demokráciát. Látjuk itthon is, hogy az ilyen fajta politizálás ellenzéki oldalon meglehetősen korlátozott eredményességel jár: és továbbra is az a nagy kérdés, hogy ki tudnak-e lépni ebből azok az ellenzéki szervezetek, amelyek alappal vagy alap nélkül, de pártoknak nevezik magukat.

Ami talán ezért is érdekesebbnek ígérkezik a jövő évi választáson, az a személyek, politikusok versenye lesz. Nem kell hozzá sok ész, hogy meglássuk: a jövő évi önkormányzati választások elsősorban azokról a helyi jelöltekről, vezetőkről és leendő vezetőkről szólnak majd, akik egy-egy településen polgármesterjelöltként indulnak majd.

Ebben a versenyben pedig azok a pártok lesznek előnyben, akiknek van helyben valamiféle bázisuk, láthatóságuk, ügyeik, és van valamiféle kapcsolatuk a társadalommal, hogy erre alapozva megtalálják azt a személyt, akire reményeik szerint elég sokan szeretnék rábízni a település vezetését. 

De tévedés lenne azt hinni, hogy ez a verseny csak ezeken a személyeken múlik majd. Csapat nélkül nem fog menni, erről sokat mesélhetnek 2019 győztes nem-fideszes polgármesterei. És itt kell visszafordulnunk a kezdő témához, a fővárosi lakógyűléshez: ez, vagy bármely ilyen kezdeményezés ugyanis önmagában nem elég. Ezzel lehet a vezető és a lakosság között közvetlen kapcsolatot létesíteni, de ebből az eseti kapcsolatból nem lesz tartós liezon, nem lesz összetartozás, nem lesz közösség, ha csak eseti és ilyen távoli marad. Ha én most ilyen jelölt akarnék lenni, nem sztártanácsadókat és sztárelemzőket alkalmaznék, hanem egy-egy ilyen sikeres polgármestert kérnék meg, segítsen a felkészülésben, és mondja el a titkot: hogy csinált csapatot.

Tudom, mindez rém uncsi, néhány kollégámmal együtt ezerszer leírtuk, elmondtuk, és ezennel megígérem, megpróbálom ezt a következő egy évben nem leírni többet. De könyörgöm mindenre, ami szent – legalább fontolják meg, akiknek dolguk és akik ezért kapják a fizetésüket és bizalmat az állampolgároktól.

Nyitóképünk forrása: 24.hu/Horváth Júlia