Ha ugyanis egyszer abban állapodtunk meg a Szeged.hu szerkesztőivel az év elején, hogy – időrendi sorrendben mondom – csütörtökönként Lakner-cikkek jönnek, péntekenként meg Ceglédi-írások, akkor szilveszterre is írni kell. Főleg miután Zoltán barátom arról tájékoztatott, ő bizony nem tart szünetet, cikkel készül az újévre. A páros az páros, hiába esik csütörtök és péntek – ismét – ünnepnapra, ha ezt vállaltuk, akkor produkálni kell.

Nekem most ráadásul arra is gyorsan választ kell találnom, mi az, amit az alsó hangon emlékezetes, sokak számára pedig nyavalyás 2020-ról el lehet még egyáltalán mondani az év legutolsó napján.

De talán éppen ezt kell róla emlékül megőriznünk, és tapasztalatként magunkkal vinnünk: a korábbi döntéseknek következményei vannak. Akkor is, amikor éppen nem várnánk vagy másra vágynánk.

Sok minden volt idén, amire nem készülhetett senki. Hiszen, mégis, ki hitte volna nem is egy éve, de tíz hónapja akár, hogy egy világjárvány miatt a kormányok maguk állítják le a gazdasági tevékenységek nagy részét, és nem csak elrendelik, de az emberek nagy része el is fogadja, legalábbis betartja a hétköznapi életet korlátozó intézkedéseket.

Erre nincs felkészülés.

Arra viszont van, hogy egy ilyen, vagy bármilyen más krízis, milyen állapotban éri el a társadalmakat. Mennyi idő alatt emelkednek a hatóságok a helyzet magaslatára és mennyire kiemelkedő ez a magaslat. Élesben vizsgáztak és vizsgáznak még mindig világszerte az egészségügyi rendszerek, s nem csak azok, hanem a leállás hatásait kompenzálni hivatott gazdaságpolitikák és szociális védelmi rendszerek, a bezárt iskolákon kívülre rekedt diákok elérését illetően az oktatási rendszerek, valamint az információk átláthatóságáról és a nyilvános megszólalás felelősségéről alkotott fogalmaink meg az ezekre épülő gyakorlataink, s nem kevésbé az együttműködés és szolidaritás intézményei is.

Ezeknek a dolgoknak nem azért kell jól működniük, mert egyszer csak jöhet egy világjárvány, vagy mert azzal a gondolattal kelünk és fekszünk, hogy egy nap majd le kell állítani a gazdaságot. Ezeknek a rendszereknek – és a felsorolásból feltehetően kimaradt sok minden egyébnek – a hétköznapok minősége szempontjából van döntő jelentőségük. Márpedig az is a hétköznapok része, hogy mindegyre jönnek kisebb-nagyobb válságok, amelyek egyszerre sújtják a társadalom kisebb-nagyobb részét. Nap mint nap nehézségekkel kell megküzdeniük embereknek, családoknak, vállalkozásoknak, ellátórendszereknek, országoknak. Most tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a régi adósságokat egyszerre váltotta be a valóság, és mindarról ami eddig úgy-ahogy eldöcögött, most nyílt színen derült ki, hogy egyáltalán nincs jól összerakva, s nem csak válság, de a „normális” élet elvárásaihoz sem passzol.

Ez nem levon, hanem hozzáad az egészségügyben, szociális ellátásban, oktatásban vagy akár a kiskereskedelemben dolgozók helytállásának értékéhez. Összességében azonban a 2020-as év rá kell, hogy ébresszen bennünket: nem lehet a végtelenségig visszaélni a hivatástudattal, nem lehet mindig azt mondani, a legjobbak elvégzik a dolgukat akkor is, ha nem becsüljük meg őket, mert hajtja őket a belső tűz. A társadalomnak nem önfeláldozásra van szüksége, hanem kölcsönös előnyökre és együttműködésre, alapjáraton jól működő, és egy válság során éppen ezért magas teljesítményre képes rendszerekre. Ezen kívül pedig az ehhez szükséges mechanizmusok működtetésére képes és hajlandó kormányzatra.

Minden, amit nem teszünk meg ennek érdekében, előbb-utóbb bajt hoz ránk.

A másik, ami tanulságul szolgálhat, összefüggésben az előzőekkel, hogy a valóság nem maszkolható el a világ végezetéig. A púder nem fed el mindent. Vagyis, fogalmazzunk meg inkább kérdésként – annyira azért az új évre készülve sem vagyok optimista, hogy biztos legyek benne – most eldőlhet, vajon mennyire lehet hozzáhajlítani a valóságot a politikai szövegekhez?

Ebben az évben hallottuk már, hogy a kormány szerint csak a halálozási adatokat kell figyelni, és azt is, hogy a kormányfő elhárította a felelősséget, amikor a halálozás nagyon rosszul alakult európai összevetésben. Nem történt meg a beígért gyors visszapattanás a gazdasági gödör aljáról. A gyors iskola-újranyitási törekvés egyebek mellett annak a jele, hogy mégsem átütő siker a tantermen kívüli oktatási rend magyar verziója. A bizonnyal tudatosan átláthatatlanná tett járványadatok, a hónapokkal késleltetett munkanélküliségi számok mind-mind azt jelzik, hogy a valóság erősen zavarja a hivatalos politikai üzenetek alternatív tényeit.

E jelenség megkoronázásaként, egyúttal méltó évzárásként Novák Katalin kijelentette, hogy a kormánynak hála „az emberek többsége jobban kezd élni”, amit sokan személyesen neki meg is szoktak köszönni, amikor a boltban szóba elegyednek a családügyi miniszterrel.

Mindez olyan életszerű, mint a fehér csokis házi pisztáciakrém a magyar háztartások kétharmadában.

A miniszter találkozhat elégedett emberekkel, például a klientúra kerti bulijain, de legyünk reálisak: ennél szélesebb körben is. A kormány ugyanis a válság hatására sem változtatott azon a becsípődésén, hogy azoknak segít, akik amúgy is a legjobb helyzetben vannak. Ők akár elégedettek is lehetnek. Közben azonban továbbra sem tesz semmit azokért, akik tényleg nagy bajba kerültek, és azokért sem, akiknél az elmúlt évek hártyavékony anyagi biztonsága beszakadt, s most megint ott állnak tartalékok nélkül.

Őket nehéz lesz meggyőzni, hogy a lehetséges magyar világok legjobbikában élnek, s a kormány nemhogy megfékezi a válságot, de egyenesen „jobban kezdünk élni”.

Vigyük magunkkal a jövő évre azt a tapasztalatot is, hogy a hazugság ereje nem végtelen. Erre gondolva boldogabb lehet az új évünk, városon innen és túl egyaránt.

Lakner Zoltán