– Eljött 1990., és vele a rendszerváltás pillanata. Valaminek vége lett a magyar labdarúgásban, és valami elkezdődött.

– Korábban lett vége, és korábban kezdődött. Mégpedig 1986-ban, Mexikóban, Irapuatóban, ahol és amikor a magyar válogatott megsemmisítő vereséget szenvedett, 6–0-ra kikapott a szovjet válogatottól. Ekkor nemcsak a magyar közönség haragudott meg a magyar futballra. Emlékezzünk vissza, hogy a hazai közönséget beetették, hogy a Mezey-féle csapat világbajnok is lehet.

A mexikói világbajnokság nagy csalódás volt. Utána azt énekelték, hogy „Mexikó, toxikó!” A magyar közönség ekkor kezdte levenni a kezét a futballról, de nem kizárólag a közönség, hanem a sportvezetés is. Leváltották az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökét, Buda Istvánt, aki helyett Deák Gábor érkezett. Meghirdették, hogy a labdarúgást nem támogatják jobban, mint más sportágat. Annak ellenére, hogy rendszer a legnagyobb népszerűséget ezzel a sportággal szerezhette, és annak ellenére, hogy ez maradt a legnépszerűbb sportág. A korábbi kivételezettség miatt más sportágak képviselői is haragudtak idehaza a labdarúgásra. A rendszerváltás után közvetlenül jött az az anomália, hogy a labdarúgóklubok nem élvezhették az állami szponzorálást. Ebben az időszakban hosszú éveken át nem volt semmiféle jogbiztonság Magyarországon a sportban sem. Egy komoly és tisztességes befektető nem tett pénzt egy olyan rettenetesen zűrös, tisztázatlan helyzetektől hemzsegő iparágba, amilyen a labdarúgás volt. Többnyire szélhámosok és bolondok jelentkeztek befektetőként és tulajdonosként. A legtöbben a zavarosban halásztak. És akkor megint szegény állam bácsit fogom szidni. Liska Tibor az 1980-as évek egyik legendás közgazdásza szellemesen fogalmazott úgy: az állam egy osztogató-fosztogató szereplő a gazdaságban. Nos, tény, hogy idehaza nagyon sokáig osztogatott a sportban, ám ezt követően fosztogatni kezdett. A spontán privatizáció során kiderült, hogy a hazai labdarúgás csődbe jutott. Ha így van, akkor szabaduljunk meg tőle – gondolták akkor az állam vezetői. Például úgy, hogy ne legyen annyi futballpálya, mint amennyi volt. Eladták ezeket a magántőkének, a befektetők bevásárlóközpontot és lakóparkot építettek ezek helyén. Ez volt a labdarúgásnak a fentről való szétverése vagy szétrohadni hagyása. Mindennek következményeként a 2000-es évekre a labdarúgók kényszervállalkozók lettek, és valójában nem tudtak megélni a keresetükből. Az elszegényedés miatt sokan bundázni kezdtek. Ezen őszintén szólva nem csodálkozhatunk.

– Így érkeztünk el 2010-hez, ami mindenképpen egy újabb fordulópont. Jött a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Mit hozott magával? Pontosan mi történt ekkor?

– Ez valóban cezúra volt, és félig-meddig visszahozta az államot a labdarúgásba, amivel hibrid rendszert teremtett. Megkezdődött a futball felülről való átszervezése. Felülről megpróbáltak reformokat bevezetni. A gond ezzel az, hogy amennyiben egy épület összedől, mert a hazai labdarúgás voltaképpen ekkorra összedőlt, akkor az alapoktól kellene elkezdeni az építkezést. A kivitelezést nem lehet az ötödik emelet építésével kezdeni: vagyis nem lehet a stadionépítéssel kezdeni ezt a folyamatot.

– Ezt az sem menti, hogy igyekeztek az utánpótlás-nevelésre is figyelmet fordítani azzal, hogy labdarúgó-akadémiák alakultak?

– Ez igaz, de mára kiderült, hogy az edzőképzésünk nagyon lemaradt. A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) elnöke, Csányi Sándor nemrég elismerte, hogy az utánpótlás-nevelésben lemaradtunk. Ennek a következménye tíz év múlva fog jelentkezni. Ha rossz irányban indultunk el, akkor ez a tíz év félig-meddig elveszett. Két jelenség egyszerre figyelhető meg. Egyfelől megkétszereződött az igazolt focisták száma itthon, másfelől sehol nem látjuk, hogy a lakótelepi dühöngőkben fociznának a fiúk. Az emberek nem járnak meccsre, holott régebben még alsóbb osztályú mérkőzésekre is sokan kimentek. Hogy mást ne mondjak, annak idején joghallgatóként és fiatal oktatóként előszeretettel jártam az Ady téri sportpályájára – itt található most az SZTE Tanulmányi és Információs Központja –, ahol a Tuhacsevszkij nevű kispályás csapat mérkőzéseit látogattam. Ilyen ma nincs. Németország egészen másfajta választ adott a 2000-es évek legelején a labdarúgását sújtó válságra. Ez nem más volt, mint a Straßenfussball, vagyis az utcai foci. Rengeteg pályát építettek, és a gyerekek újra elkezdtek játszani. Rájöttek, hogy alulról kell építkezni. A játékot kell megszerettetni.

– Térjünk vissza a NER-hez! Említette, hogy 2010 után felülről kezdett el erős kézzel belenyúlni az állam a hazai labdarúgásba. Hogyan értelmezhető az a jelenség, hogy egyre-másra jelentek meg az elsőosztályú klubok tulajdonosaiként olyan gazdasági szereplők, akik szinte kivétel nélkül a Fidesz holdudvarához tartoznak? Kérdés az is, hogy ezek a gazdasági szereplők presztízsként tekintettek arra, hogy tulajdonosai egy-egy klubnak, vagy ezt a hatalom feladatként elvárta tőlük?

– Aki bekerült Orbán környezetébe, tudta, hogy a miniszterelnöknek a futball szent dolog. A Fideszben kezdettől úgy válogatódtak ki politikusok és nem kizárólag politikusok, hogy egy csapatban játszottak a pártvezetővel. Orbánnak a futball és egy csapat szervezése egyfajta mintaként szolgál arra, hogyan kell egy pártot vagy az országot megszervezni. Ez a társaság úgy szocializálódott, hogy szeretni kell a focit. Persze velük szemben ez elvárás is. 

Másként megfogalmazva: ha közel akarsz kerülni a főnökhöz, akkor jobb, ha te is meccsre jársz. A NER országában a dolgok minden ágazatban így szerveződnek. Ez a haveri kapitalizmus. A kapcsolati háló, a network részének kell lenni, így tudnak érvényesülni a szereplők. 

Vagy egy focis kifejezést alkalmazva: így lehet lukra futni. Ha olyan kisvárosokban, mint Mezőkövesd és Kisvárda, létezik elsőosztályú csapat, akkor ezzel az ottani fideszes politikusok a presztízsüket a saját helyi közösségükben növelik. A bajom ezzel az, hogy a folyamat felülről vezérelt, és ez Patyomkin-jelleget ad az egésznek. Ugyanakkor tény, hogy a magyar válogatott már elért bizonyos sikereket, és nem olyan pofozógép, mint az elmúlt évtizedekben. Az is tény, hogy a Ferencváros egymást követő négy évben a nemzetközi kupákban eredményesen szerepel. Ezek olyan sikerek, amilyeneket Irapuato óta, azaz 1986 óta nem ért el a magyar futball. Mégis tartós ez csak akkor lehet, ha alulról fog építkezni a sportág.

– Magyarországon olyan gazdasági hatalommal és mennyiségű pénzzel, ami egy elsőosztályú labdarúgócsapat fenntartásához szükséges, nem képes létezni egyetlen szereplő sem, aki a NER világán kívül él. Manapság azért választódik úgy ki a klubok tulajdonosi köre, ahogyan, mert másként nem is tud?

– Ez pontosan így van, de látszik, hogy ez sem elég. A nemzetközi élvonallal összevetve a magyar csapatok nem lettek versenyképesek. Úgy tűnik, hogy ezt Kelet- és Közép-Európában lehetetlen kivitelezni. Talán egy kelet-közép-európai ligára volna szükség, amiben a Ferencváros rendszeresen a Dinamo Kijevvel és a Dinamo Zágrábbal játszhatna. Láthatóan a Fradinak ma már nem kihívás, hogy a Mezőkövesdet megverje.

– Létezik ma olyan csapat az elsőosztályú labdarúgó-bajnokságban, amelyik nem kötődik a NER-hez?

– Az Újpest egyértelműen ilyen. A legutóbbi, a Fradival lejátszott rangadón éppen azért írták ki transzparensekre és kiabálták az újpesti szurkolók az ellentábornak, hogy „NERencváros!” Igaz, az Újpest esetében is volt korábban kísérlet, hogy NER-közelivé tegyék a csapatot, ám ez valamilyen okból nem jött létre. A csapat belga tulajdonosa annyi pénzt tol a csapatba, hogy az ne essen ki. Bár az UTE esetében ez kiveri a biztosítékot a csapat szurkolói körében. A csapat évek óta vergődik. Nem annyira, mint a Kispest vagy az MTK, de vergődik. Ezek a korábban európai szinten rangos csapatok ma kiesés ellen küzdenek vagy éppen kiestek a magyar első osztályból.

– Nem volna teljes a beszélgetés, ha nem tenném fel a kérdést: mi fog történni a jelenlegi magyar labdarúgással, ha bukik az Orbán-rendszer? Ez előbb-utóbb bekövetkezik. Ha megszűnnek azok a pénzügyi támogatások, amelyek most a társasági adóból, a tévés közvetítési díjakból, az utánpótlás támogatásából állnak? Kártyavárszerű lesz az összeomlás? Persze felmerül a kérdés, hogy lehet-e piaci alapokra építeni a labdarúgást Magyarországon?

– Idehaza a labdarúgás politikai okokból is zsákutcába került. A NER nacionalista rendszer. Ezzel szemben létezik az antinacionalizmus, ami szintén káros. Akkor került kényszerpályára a labdarúgás, amikor 2002-ben Orbán először egy nagygyűlésen kimondta azt a jelmondatot, hogy „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” Vagyis a szurkolói mentalitást nacionalista jelszóvá tette. Ezzel elérte, hogy sokan azt gondolják: a futballt azért kell szeretni, mert aki jó magyar ember, annak muszáj szeretnie. Aki nem kedveli a NER-t, a Fideszt és a kormányt, úgy gondolja: utálnia kell a futballt is, mert a labdarúgás maga is nacionalista biznisz. Kétségtelen, hogy a sport hibrid módon összefonódott az állammal. Mégis, a labdarúgás egy sportág és egyben szakma. Teljes mértékben még a legvadabb diktatúrákban sem volt képes az állam magáévá tenni a labdarúgást. Ahogyan más szakmát sem. Egyszerűen azért, mert minden szakmának léteznek saját törvényszerűségei. Így valamilyen szakmai önállóság minden esetben megmaradt. Hangsúlyozom, a legvadabb diktatúrák körülményei közepette is. Hogy meglehet-e tenni, hogy Magyarországon nívós labdarúgás legyen...

– Vagy olyan, amilyen...

– Az olyan, amilyent meg lehet csinálni. De igazán minőségit nem. Ez már csak a nézőszámokon is látszik. Van még valami, amiről keveset beszélünk. Idehaza túl sok a profi labdarúgó. Nemcsak arról van tehát szó, hogy túlfizetik őket, mert túlfizetik. Több a profi játékos itthon százezer lakosra vetítve, mint Német- és Franciaországban vagy Belgiumban. Miközben tudjuk, hogy ezek a futball-világhatalmak rendkívül erős utánpótlásbázissal rendelkeznek. Mindez azt is jelenti, hogy „fejnehéz” itthon a labdarúgás, a szelekciós mechanizmusok itt már kontraszelekcióba mennek át. A játékosok túlfizetettsége miatt nem alakul ki a játékosokban az előrelépéshez szükséges motiváció. Ha a dolgok így maradnak, akkor a fejlődés nem lesz olyan mértékű, amilyenre szükség volna.

– Gondolom, hogy bőven maradt hiányérzete a magyar focival kapcsolatban.

– Tényleg futballimádó ember vagyok. Évekig futballblogot írtam. Rosszul vagyok, amikor bekapcsolom a sportcsatornák valamelyikét. Ezeken láthatom a Manchester Unitedet vagy az Internazionalét. Ha az 1960-as években is lettek volna ilyen sportadók, akkor nézhettem volna, ahogyan a Manchester United a Fradival játszik, és a Fradi megveri az angol csapatot. Majd bejut 1965-ben a Vásárvárosok Kupája döntőjébe, ahol a Juventust győzte le. Miért nem látok ilyen mérkőzéseket rendszeresen? Miért vették el tőlem a számomra egyik legkedvesebb dolgot, a magyar labdarúgást? Miért tűnt ez el? Persze valahogy létezik, de a színvonalas futball még sincs itthon. Helyenként ennek látszanak a kezdeményei. Mégis kérdés, mik lesznek ezekből. Lássuk be, nagy katasztrófák történtek más országok labdarúgásában is. Gondoljuk csak Brazília 7–1-es vereségére Németország ellen a Brazíliában rendezett világbajnokságon. Másik példa: a brazilok az 1958-as és az 1962-es világbajnokságot megnyerték, majd 1966-ban leégtek. Éppen Magyarország verte meg őket egy emlékezetes mérkőzésen 3:1-re. Ezt követően 1970-ben a mexikói vb-n fényes diadalt arattak. Vagy itt van Belgium, amely az 1990-es évekre komoly válságba került, majd mélyre ható reformokat hajtottak végre, ami döntően érintette az utánpótlás-nevelést, és ebből megszületett az „Aranygeneráció”, amelyik ugyan soha nem nyert aranyat, de mindig a közelében volt. Jó volna szembenézni azzal, hogy más országok hogyan oldották meg a maguk válságát a labdarúgásban. Okulhatnánk a példából.

– A bő egy évtizede a MLSZ elnökének megválasztott Csányi Sándor egyik vállalása volt, hogy dinamikusan emelni fogják a mérkőzések nézőszámát. Ez nemcsak azért maradt el, mert szinte minden bajnokit közvetítenek, hanem mert a bajnokság mérkőzései nem jó színvonalúak.

– Létezik még egy oka, miért nem járnak idehaza sokan mérkőzésekre. Tudni kell, hogy más volt szocialista országokban sem járnak tömegek mérkőzésekre. Nem egyszerűen azért, mert nem olyan jó a futball, hanem mert nincs rá pénze az embereknek. Idehaza 1945 előtt sem nagyon jártak meccsekre az emberek. Akkor is kizárólag a rangadókon volt huszonöt-harmincezer ember kint a stadionokban, egyébként néhány ezer. Drága volt a jegy, mert piaci alapon állapították meg azok árát. Jött a kommunizmus, jöttek a hetven-nyolcvanezres nézőszámok évtizedeken keresztül a kettős rangadókon a Népstadionban. De miért? Azért, mert olcsó volt a jegy. Az állam politikai okokból eltérítette az árakat, és abnormálisan olcsón tartotta. A korábbi igen magas nézőszámoknak megvan tehát a maga nagyon is prózai oka. A volt szocialista országok összességében szegény országok, kevesen engedhetik meg maguknak a meccsre járás luxusát. Nyugaton is minden mérkőzést közvetítenek, de ott a stadionok is megtelnek. Persze ott a színvonal igen magas. Ne felejtsük el, hogy a stadion hangulata, az ottlét érzése semmivel sem pótolható.

Nyitóképünk az OTP Bank Liga 29. fordulójában lejátszott Újpest–Ferencváros bajnoki labdarúgó mérkőzésen készült.