– A múlt század elején elindult a magyar labdarúgás. Megalakultak az első csapatok, hamarosan útjára indult a bajnokság. Milyen klubok alakultak meg, mi volt ezeknek a tulajdonosi hátterük?

– Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy meglepő módon Magyarországon korán nagyon színvonalas labdarúgás alakult ki. Ennek egyik oka politikai volt, nevezetesen a nacionalizmus. Ez a trend egész Közép-Európában megfigyelhető volt. A Monarchián belül rivalizált egymással Magyarország, Ausztria és Csehország. Hazánk a kezdetektől számítva hetven évig a legtöbb válogatott mérkőzést Ausztriával játszotta. Ezek presztízsmérkőzések voltak. A futball terjedése gyors volt. Bár igaz, kezdetben inkább Budapesten. Vidéken később alakultak meg a klubok, és sokáig gyengébbek voltak.

– Ennek volt valamilyen közvetlen gazdasági, politikai vagy társadalmi oka?

– A XIX-XX. századi sport elterjedése azzal magyarázható, hogy a modernizáció és a polgárosodás következtében a férfiasság normái megváltoztak. A korábbi időszakokra jellemző volt, hogy a férfiak karddal jártak és erőszakkal vettek elégtételt a sérelmekért. A modern központosított államban, ahol létezik az erőszakmonopólium, ez már folytathatatlan. A sport lett a vetélkedés szublimáltabb formája. Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a sport arra való, hogy az emberben meglévő agresszív ösztönöket kanalizálja. Vagyis, hogy civilizáltabb mederbe terelje ezeket. Hogy visszatérjek a témánkhoz: hogy ezeket az ösztönöket a férfiak a futballpályán éljék ki. Tudjuk, hogy a Monarchia évtizedei gazdasági fellendülést és modernizációt hoztak. Így egymás után jelentek meg a különböző sportágak az arisztokrácia, a nemesség és a polgárság körében. A labdarúgás szülőhazájában, Angliában ez a sportág fiúnevelő intézetekben alakult ki. Levált a rögbiről, és érdekes módon a durva rögbi maradt az úri sport. A másképpen durva, de akkor még póriasnak minősített labdarúgás terjedt el a nagy ipari központokban. A kontinensen ezt követően gyorsan teret hódított a futball, amit nem a prolik vittek ki értelemszerűen a szigetországból, hanem sokkal inkább a mindenfelé dolgozó angol mérnökök.

– Náluk hol, milyen körben hódított?

– A közép- és a kispolgárság körében. Furcsa, de a kávéházba járó polgárok közül került ki a közönség jelentős része. Nem véletlen, hogy az első hazai klubok is kávéházakban alakultak, és akár itt intézték a szövetségi ügyeket is. Persze a polgárság is különböző rétegekből állt. Ha most az első nagy klubokról beszélünk, akkor az FTC-t és az MTK-t kell említeni. Az Újpest később, az 1920–30-as években vált versenyképessé a két naggyal szemben. A „Fradi” név a Franzstadt rövidítéséből származik. Ez azt jelenti, hogy a IX. kerületi, alapvetően sváb kispolgárság köreiből rekrutálódott a szurkolói köre. Ezzel szemben az MTK-t az asszimilált zsidó polgárság alapította meg. Jellemző az asszimilációs igényére, hogy a Hungária körúton építették fel a csapat stadionját. Ez a környék akkor nem volt sem frekventált, sem elegáns, de a Hungária körút elnevezéshez ennyire ragaszkodtak a csapat vezetői.

– Mekkora volt a rivalizálás e két nagy fővárosi csapat között?

– Bizonyos fokig komolyan kell venni, de ezt sokan túllihegik. A Fradiban is voltak zsidó származású játékosok és vezetők, nem is kevesen. Igaz, kevesebben, mint az MTK-ban.

– Mit lehet tudni ennek a két klubnak a tulajdonosi hátteréről és annak változásairól? Már amennyiben egyáltalán ez változott.

– Az MTK-nál nem nagyon változott. Ott Brüll Alfréd volt a tulajdonos. Gazdag üzletember volt, és a sport mecénása. Brüll egészen addig maradt tulajdonosként a csapat élén, míg a nácik el nem lehetetlenítették az időközben névváltozáson átesett csapatot, a Hungáriát. A Fradinál cserélődtek a tulajdonosok, akik mindig a gazdasági életből érkeztek, így többek között egy szeszesital-gyáros is gazdája volt a klubnak. Nem az állam tartotta el ezt a csapatot sem.

– Ki lehet mondani erre a korszakra, hogy az állam a csapatok fenntartásában és azoknak pénzhez juttatásában nem vállalt szerepet?

– Csak marginálisat. Érdekesen alakult ez a kérdés az első világháború után. A Horthy-rendszerben sokáig az állam egyáltalán nem támogatta a labdarúgást. Részben zsidó, részben proli dolognak tartotta, ami nem „igazi” magyar sport. De eljött a fordulópont, a nagy gazdasági világválság, amikor sok profi klub csődbe ment. Finanszírozhatatlanná vált számukra a magánúton való fennmaradás. Ekkor lépett a képbe az állam. Megjelentek a vasutascsapatok és a gyári csapatok. Ez utóbbiak közül több olyan cég, amely az akkor erősödő hadiiparban volt érdekelt. Ilyen volt a Csepel, a Weiss Manfréd Futball Klub. De ez csapat most mellékszál, erre most ne térjünk ki. Nemrég erről a témáról írtam egy tanulmányt. De közben többségében újra amatőr lett a hazai futball, mert a játékosok közben nyugdíjas állásokat kaptak az említett cégeknél. Ez jelentette nekik a megélhetést, mert ez jobban megérte nekik, mint ragaszkodni a csődbe menő profi klubokban való szerepeléshez. Ott megélhetési gondokkal kellett a sportolóknak szembenézni, és közülük sokan elszerződtek külföldre, elsősorban Ausztriába és Olaszországba.

– Ugorjunk egy nagyot. Egészen 1949-ig. Ez az év merőben új helyzetet teremtett. Mik voltak ennek a jellemzői?

– Az egész országot államosították, ami az egész történelmet tekintve példátlan. Az állam soha korábban nem tudott ilyen módon gleichschaltolni (politikai, kulturális és szellemi élet kényszerített egységesítése egyetlen ideológia alapján – a szerk.) egy országot. Ezt a sporttal is megtették. Olyan klubokat hoztak létre, amelyek gazdáivá a kommunista állam különböző erőszakszervezetei váltak. Így lett a Kispestből Honvéd, az Újpestből Dózsa, ami a Belügyminisztérium csapata lett, és az MTK előbb Textiles, aztán az Államvédelmi Hatóságé, majd ismét a textiles szakszervezeté. A Vasas érdekes módon a többieknél jobban megőrizte a hagyományait. Eleve, azaz 1945 előtt is a Vasas Szakszervezet csapata volt, és maradt szakszervezeti csapat 1949 után, de akkor már nem egy autonóm szakszervezeté. 1957 után pedig fontossá vált, hogy Kádár János is Vasas-szurkoló volt.

– Kádár csapatszimpátiájáról korán lehetett tudni?

– Igen, persze. Nagy kérdés, hogy sírjunk vagy nevessünk azokon a változásokon, amelyek a kommunista, azon belül is a rákosista időszakban végbementek a labdarúgásban. Ekkor élte fénykorát a magyar labdarúgás. Pontosabban második fénykorát, mert 1938-ban világbajnoki döntőbe jutott a válogatott. Innen is látható, hogy a második világháború előtti profi korszak nagy szakmai tőkét halmozott fel. Ezt jelezte, hogy az abban az időben nagyon rangosnak számító Közép-európai Kupát többször nyerték el magyar csapatok. Tudni kell, hogy akkor nem volt sem Bajnokok Ligája (BL), sem Európa Liga (EL), sem ezek elődei, a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) vagy a Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK).

– Tekinthető-e választóvonalnak az 1956-os forradalom leverése a magyar labdarúgás történetében? Más okok és ügyek mellett arra is gondolok, hogy ezt követően például az Államvédelmi Hatóság nem lehetett gazdája egy csapatnak. Mások, így az Újpesti Dózsa megmaradhatott a Belügyminisztérium kötelékében. Felemás helyzet volt ez, nem?

– Az. Voltaképpen a Kádár-rendszer is félfordulatot hajtott végre a kommunista hatalomgyakorlásban a Rákosi-rendszerhez képest azzal, hogy antisztálinista kommunista diktatúra lett. A félfordulat azonban másban is tetten érhető. A Rákosi-rendszer még egyértelműen kirakatcsapatnak szánta a magyar válogatottat. Szinte a sportolók voltak az egyetlenek, akiket kiengedtek nyugatra. Sőt, küldték őket, hogy sikereikkel bizonyítsák: a szocialista világrendszer magasabb teljesítményre képes, mint a kapitalista. Hadd mondjam el ennek kapcsán, hogy visszatekintve a sport világtörténelmén az 1970–1980-as évekig úgy tűnt, hogy az erősen az állam által dominált társadalmakban inkább lehetséges a magas színvonalú élsport megteremtése, mint a polgári demokráciákban.

– Olyasmire gondoljuk, hogy melyik ország hány olimpiai aranyérmet szerzett?

– Igen, de nem kizárólag az olimpiákról van szó, hanem a különböző világ- és Európa-bajnokságokról. A polgári demokráciák sportjában nagyjából az volt a helyzet, mint az 1920-as években Magyarországon. Amikor jól ment a gazdaság, több pénz ment a sportba. Így volt ez a Brüll Alfréd-féle MTK-val is. Ha azonban a gazdaság rosszul teljesített, akkor kevesebb pénzt fordítottak a sportra. Ezzel szemben az állam megbízható és állandó támogató volt. Nem kizárólag a kommunista országokban, hanem a fasiszta diktatúrákban is, és nemcsak Európában, hanem Dél-Amerikában is, így Brazíliában és Argentínában. A brazil vagy az argentin labdarúgás az ottani diktátorok nélkül nem jutott volna olyan magas szintre, mint ahova eljutott. Gondoljuk arra is, hogy 1934-ben és 1938-ban a Mussolini-féle fasiszta Olaszország lett a labdarúgó világbajnok.

– De mi változott meg 1970–1980-as évek táján?

– Ez inkább az 1980-as évekre tehető. Ekkor kezdődött a második ipari forradalom a számítógéppel és a számítástechnikával. Egyik következménye ennek a műholdas televíziózás létrejötte és elterjedése lett. A közvetítési jogdíjak ekkor emelkedtek meg óriási mértékben, és lett a labdarúgás óriási üzlet. Úgy is mondhatnám, hogy abnormálisan nagy üzlet a túlfizetett játékosokkal és az eladósodott klubokkal. Megfordult ekkor és ettől a helyzet. Kiderült, hogy az állam rossz vagy rosszabb gazda, mint a magántulajdonos. Világossá vált, hogy az államnak a sportban betöltött szerepe a szükséges rossz. Persze nem árt, ha az állam bekapcsolódik a sport finanszírozásába. Ám egy ponton túl ne menjen, mert tudjuk ezt máshonnan is: az állam nem jó gazda.

Balog Ivánnal készített interjú második része hamarosan követezik.

Nyitóképünk 1940-ben készült a BSZKRT- (ma BKV Előre) pályán. A lelátón ezen a képrészleten ülnek annyian, mint ahányan beférnének a Pancho Arénába a miniszterelnöki telken, ami egyébként ritkán teltházas stadion (fotó: Fortepan/Bojár Sándor)