Közös emberi hülyeségünk igaz története – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Szűcs Zoltán Gábor

2021. december 21. 18:32

Közös emberi hülyeségünk igaz
története – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Az utóbbi napok egyik legkínosabb botránya volt az a 21 Kutatóközpont és Iránytű Intézet által készített zavarbaejtően rossz közvélemény-kutatás kiszivárgása, az eredmények mindenféle elvadult következtetések levonására való felhasználása Magyari Péter részéről, majd a cikk állításainak átvétele más médiatermékek részéről. Mindjárt itt a karácsony, nem akarom senki gyomrát terhelni ezzel az üggyel.

Van viszont egy aspektusa, amiről szerintem több szelet bejgli elfogyasztása mellett is érdemes kicsit eltűnődni.

 

Ez pedig az, hogy valamiért az újságírók egy része számára fontosabb volt az a narratíva, ami az ügy kirobbanása előtt terjedőben volt, és amelyik szerint az ellenzék „eltűnt” az előválasztás óta és amibe a közvélemény-kutatás „eredményei” beleilleni látszottak, mint az a józan ésszel is belátható megfontolás, hogy ugyan miként is tolódhattak volna el a korábban kiegyenlített erőviszonyok a valóságban a Fidesz javára néhány hét alatt olyan drámai mértékben, ami tizennégy százalékos fölényt mutasson. A számok, tudom, nem a legjobb barátaink és persze nem csak a számokkal nehéz elboldogulni.

 

Daniel Kahneman és Amos Tversky egész életművet épített arra (előbbinek Nobel-díjat is hozott), hogy tanulmányozza, milyen szisztematikus torzítások és faék egyszerűségű heurisztikák irányítják az egyéni döntéshozatalt, főleg bizonytalanság körülményei között. Az egyik ilyen a „keretezés”, ami azt jelenti, hogy nagyon nem mindegy egy-egy kérdés megítélése szempontjából, hogy pontosan milyen összefüggésbe helyezve tálalják nekünk. Ugyanazt az autót, mondjuk, találhatjuk drágának vagy olcsónak, attól függően, hogy környezetterhelési vagy kényelmi kérdésként prezentálják számunkra.

 

De a legszórakoztatóbb valószínűleg a „Linda-probléma”, ami arról szól, hogy az emberek hajlamosak specifikus feltételeket nagyobb valószínűségűnek tartani mint egy általánosabbat.

 

A probléma egy fiktív személyről kapta a nevét, akiről annyit lehet tudni, hogy

  • 31 éves,
  • szingli,
  • szókimondó valaki,
  • filozófiát tanult az egyetemen,
  • társadalmi igazságtalanságok mindig is zavarták és
  • fiatalon részt vett atomenergia-ellenes tüntetéseken.

 

A probléma pedig az, hogy ha megkérdeztek a kutatók embereket, hogy mit tartanak valószínűbbnek: azt, hogy Linda bankpénztáros vagy azt, hogy Linda bankpénztáros és feminista, akkor a többség a másikat választotta, holott pusztán formális alapon kizárt, hogy a második válasz valószínűbb lehessen mint az első. Nem csak a számok, a valószínűségek sem a barátaink.

 

Hogy csavarjak még egy kicsit a történeten: a genetika sem igazán a barátunk.

 

Richard Dawkinsnál olvastam egyszer, hogy vizsgán megkérdezett egy diákot, mikor élhettek a legközelebbi közös ősei vele, mire a zavarba jött diák rávágta, hogy a neandervölgyiek idején (legalábbis így emlékszem az anekdotára, elnézést, ha becsúszott volna valami pontatlanság), mire a biológus türelmesen levezette neki, hogy sokkal valószínűbb, hogy valami Hódító Vilmos idején. Hogy miért? Nem akarom túlokoskodni a dolgot, de érdemes belegondolni, hogy mindannyiunknak két szülője, meg négy nagyszülője, akik az ő szüleik, meg nyolc dédszülője, akik ezeknek a szülei, meg tizenhat ükszülője, akik ezeknek a szülei, hozzá harminckét szépszülője, akik ezeknek a szülei, és hatvannégy ősszülője, aki ezeknek a szülője és így tovább. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy a családok nemzedékeken átívelő önazonossága (ami az apákról gyerekekre öröklődő családnevek, a többgenerációs családregények alapja) nagyrészt illúzió. Az én harminckét szépszülőm például nagyjából a XIX. század első harmadában születtek, a századközép táján házasodtak, gyerekeik még a hatvanas években is születtek.

 

Volt köztük, aki Szegeden született, német kalaposmester gyermekeként, volt, aki Pakson, iparos családban, volt, aki (Rákos)Keresztúron, szlovák jobbágycsaládban, volt, aki Monoron, bocskoros nemesi családban, volt, aki a mai Szlovákiában, Zay-Ugrócon, volt, aki Morvaországban, volt, aki Karádon és így tovább.

 

Visszanézünk kétszáz évet és harminckét fiatalt látunk, hatalmas területen szétszóródva, akiknek sem kulturálisan, sem nyelvileg, sem életmódban semmi közük egymáshoz és soha nem is fognak találkozni, és csak a történelmi véletlenek sora eredményezi majd, hogy leszármazottaik sorsa egymásba gabalyodik, generációról generációra egyre inkább. És mégis, a dolognak a világon semmi jelentősége nem lett volna, ha az édesapám (Andocsról) és az édesanyám nem találkoznak Újpesten a hatvanas években.

 

És álljon itt még egy utolsó példa: tanárként is rendszeresen tapasztalom, milyen könnyű úgy beszélni az ókori munkákról, mint amikben valami ősi, nem csak nagyon régi, de egyúttal a mai gondolatok eredeti forrásai, esetleg azt érezni, hogy van valami primitívebb, egyúttal tisztább ezekben a régi gondolatokban. Karinthy ebből viccet is csinált, amikor egy a bőrnek szentelt népszerűsítő előadás-paródiát valami olyasmivel kezdett, hogy „már a görögöknél találjuk a bőrt.” És ez a késztetés nemcsak a bőrre, Platónra, Arisztotelészre, nemcsak az antik képzőművészetre, hanem az egyiptomi piramisokra (amik mindmáig megragadják képzeletünket), a Bibliára, Konfuciuszra és egy sereg más dologra vonatkozik, amelynek régisége előtt bizonyos gyermeki csodálattal állunk.

 

Csakhogy jól láthatóan nem olyan könnyű megbecsülnünk az időbeli távolságokat.

 

Sokakban él például makacsul az a meggyőződés, hogy az ősemberek együtt élhettek dinoszauruszokkal (és utóbbiakon nem a csirkéket vagy a galambokat értem, a dinók mai leszármazottait, hanem a krétakori hatalmas fenevadakat), holott a valóságban 65 millió évnyi, hétköznapi ésszel beláthatatlan szakadék választja el a tömeges dínókihalást az ősemberek megjelenésétől. Jó, mondhatja persze bárki, ezek olyan hatalmas számok, olyan távolságok, amiket valóban nem lehet megbecsülni. De mi a helyzet akkor azzal, hogy a nyugati filozófia alapító atyja Platón két és félezer éve élt, és az ő korában a gizai piramisok bizony maguk is több mint kétezer évesek voltak? Vagy azzal, hogy a világhírű altamirai barlangfestmények egy olyan helyen születtek, amely mintegy tizenháromezer évvel ezelőtt természetes úton elszigetelődött a külvilágtól (igen, az ötször olyan hosszú idő, mint amennyi Platónt elválasztja napjainktól), viszont előtte a kutatók szerint legalább tízezer év telt el a barlangban keletkezett legkorábbi emberi műalkotások és a legkésőbbiek között.

 

Fel tudjuk ezeket a számokat fogni? Aligha.

 

Modern világunkban folyamatosan olyan összehasonlításokat kell tennünk, olyan méréseket kell végeznünk, olyan becsléseket kell adnunk, olyan fogalmakkal kell dolgoznunk, amelyek meglehetősen kevéssé állnak a kezünkre.

 

Én ezt látom abban, elsősorban, hogy ez a bizonyos „közvélemény-kutatás” úgy ment át a magyar nyilvánosságon, mint kés a vajon.

Nem a politikai trükközést, nem a rosszindulatot, nem valamiféle hülyeséget, hanem egyszerűen azt, hogy a modern civilizációban minden nagyobb, gyorsabb, erősebb, komplexebb, változékonyabb mint bármi, amire a természet korábban fel tudott készíteni bennünket.

 

Nem azt mondom, hogy nem volt itt semmi trükközés, nem mondom az sem, hogy nem volt nehezen megérthető trehányság cikkeket írni ilyen színvonalon ebben a témában, hogy nem volt szakmai hiba kritikátlanul átvenni az első cikkben közölt adatokat. Ez is nyilván része a történetnek. Ugyanúgy, ahogy minden mesekönyv, amiben dínók és emberek barátkoznak, nettó marhaság, vagy, ahogy az is marhaság, ha a saját heurisztikáinkra támaszkodunk, mert a saját szemünknek, józan eszünknek hiszünk inkább mint a valóságnak. Még azt sem mondanám, hogy nincs felelőssége azoknak, akik ellenállnak annak, hogy megbízhatóbb forrásokból szerezzenek tudást, mint amit a saját józan eszük biztosítani tud.

 

Csak annyit mondok, hogy a hülyeség, a mi közös emberi hülyeségünk sokkal nagyobb szerepet játszik mindennapi életünkben, és vele a politikában is, mint, amit szeretnénk elismerni.

 

Ismét szeretném hangsúlyozni viszont, hogy nem a konkrét ügy érdekel elsősorban. Az önmagában nem érdemelte volna meg, hogy körbekalandozzuk több millió év történetét, az emberi gondolkodás sajátosságait és a többi, sebtében érintett témát. Vannak ennél fontosabb ügyek is ma, amelyek szintén ráirányítják a figyelmet arra, hogy mi, emberek milyen nehezen boldogulunk a modern civilizáció lehetőségeivel és kihívásaival. A post-truth jelensége általában vagy konkrétabban a rettegés a Covid-oltástól, a járvány körül elharapózott összeesküvés-elméletek mind-mind sokkal nagyobb súlyú, milliók életét megkeserítő, országhatárokon átívelő problémák és ezek mögött is ott van az, hogy milyen nehézségekbe is ütközik az ember, amikor meg akarja érteni a járványterjedés matematikáját, a valószínűségszámítást, a vírusok természetét, az oltások működési logikáját és egy sereg dolgot, amikor párszáz éve még a kor legokosabb embereinek se volt halvány segédfogalma sem, ma pedig nekünk, átlagembereknek kellene készségszinten elnavigálni a segítségükkel a modern világban.

 

Úgyhogy én azt mondom, használjuk ki a karácsony és az új év közeledtét és gondolatban öleljük kedvünkre embertársainkat, akiknek az elképesztő hülyeségein máskor hajlamosak lennénk felháborodni, mert az ő hülyeségük a mi hülyeségünk tükörképe csak. Tartalékoljuk az erőnket és merítsünk is új erőt ebből az ünnepi érzésből. Mert ne higgyük, hogy jövőre kevesebb türelemre lesz szükség egymás elviseléséhez: nem kevesebbre, sokkal többre.

 

Nyitóképünk képernyőmentés az Agymenőkből. Sheldon itt éppen azt számolta ki a nyolcadik évad, kilencedik, Orrsövény defektus című epizódjában, hogy pont Leonard lesz az az egy páciens a hétszázezerből, aki meghal operáció közben. A táblán az egyéb rizikófaktorokat is számításba vette, amelyek tovább növelik szerinte a műtét kockázatát... Körülbelül így értünk a valószínűségszámításhoz, közvélemény-kutatáshoz is, mi átlagemberek.

Tovább olvasom