Klifricsardenddösedóz

Sinkovics Gábor

2021. december 22. 12:39

Klifricsardenddösedóz

Atyát hívtál, elestem, embert, ha nincsen isten...

 

Lassan hat óra. A férfi kinézett az ablakon, odakint a szél rángatta a világot dühödten. „Készülnöm kell!” – ez járt a fejében. Aztán bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, megborotválkozott, majd tiszta fehér inget húzott, és felvette kedvenc Levi’s farmerét.

 

Rákészült az eseményre.

Úgy ahogy eddig mindig. Elővette a hűtőszekrényből a halászlét, és a gázra tette. Minden mozdulata szinte automatikus volt: tavaly, tavalyelőtt, meg azt megelőzően évekig ezt csinálta. Karácsonyra mindig ugyan abban az étteremben rendelt halászlét. Már ismerték ott, név szerint köszöntötték – őt meg az apját. Rendszeresen ültek nyaranta a hangulatos kerthelyiségben egy vastag törzsű nyárfa alatt. A férfi tudta a patinás helyről, hogy egykoron itt forgatták a Tanú című film egyik jelenetét, amelyben Pelikán József gátőr azt mondja fennhangon egy korsó sörrel a kezében: „hazudsz, Csetneki...!”

 

A tűzön melegedett a halászlé.

Hány főre terítsek? Ez motoszkált a férfi fejében. Hiszen egyedül volt, tökéletesen egyedül. A feleségétől nagyjából húsz éve vált el, a lánya azóta nem áll vele szóba, és az a nő, akit később megszeretett, aki már a menyasszonya volt, hat éve halt meg. A mellrák néhány hónap alatt végzett vele. A férfi meggyászolta, megsiratta, és azóta képtelen bármilyen kapcsolatba keveredni.

 

Bármilyen kapcsolatba.

 

A barátai mondták neki, hogy regisztráljon valamelyik társkereső oldalra, ott aztán millió nő van. Megtette, de abban nem volt sok köszönet.

„Húspiac ez...” Ez volt a véleménye, feltöltött mellek, ajkak, dagadó izmok, kerekké formált fenekek. Nem vágyott már kalandra, egy társat szeretett volna, akivel esténként átbeszélheti a világ dolgait. Egyszerűségre vágyott. Egyszerűségre, őszinteségre, összetartozásra. Nem nagy dolgok ezek.

 

Na, már jó meleg a leves, mindjárt tálalok is.

A férfi azt olvasta néhány hete egy pszichológusnő monológjában, hogy az emberek maguk tehetnek arról, ha valamiféle magányos sötétségbe ragadnak... Valahogy így szólt a mondat. Felháborodott. Legszívesebben elküldte volna a jó édesanyjába. Ezt a Bubó-utódot. Csak beszélgetne el azokkal az asszonyokkal, akiket otthagyott a férjük, egy fiatalabb pipiért, a test és a vágy hatalmától vezérelve. Vagy azokkal, akik már eltemették életük párját, miután a túlhajszoltság, a túlivás, a túlstressz infarktus formájában végzett velük. Kérdezze meg tőlük, hogy miért ragadtak bele a sötét magányba. És hogy miért nem képesek normális társat találni azóta.

 

Sebtapaszok vagyunk.

Sebtapaszok, ha összefutnak valahol a közértben, az utcán, a postán – két sebekkel teli magányos ember, új élményekre várva. Milyen nehéz ez – és talán karácsonykor a legnehezebb. Ilyenkor fáj legjobban, hogy nincs kihez szólni. Ilyenkor szinte üvölt a csend.

 

A férfi két tányért tett az asztalra és melléjük az ízes, zamatos, sűrű pontyhalászlét belsőséggel, hozzá friss kenyérrel. Az apja szerettette meg vele ezt az ételt – az apja, akivel tavaly még együtt kanalazták éppen itt az ünnepi levest. De az apja most ott volt egy urnában a szoba sarkában. Az urna pedig egy dobozban. Egy világosbarna, hétköznapi papírtákolmányban. A férfi négy nappal karácsony előtt hozta haza. Amikor bekopogott a temetkezési intézet irodájának ajtaján, odament mintha csak valamiféle vidám munkahelyre keveredett volna. A dolgozók beszélgettek, hol mosolyogva, hol nevetve, tették a dolgukat, ám mögöttük a polcon akár egy sikeres futballcsapat trófeatermében – díszes urnák sorakoztak. Amikor mondta az apja nevét, hosszas keresgélés után megtalálták és papírdobozba tették. Szédelegve jött ki az ajtón, majd az autóban néhány percig bámult maga elé némán, az apja most is ott volt mellette az ülésen, mint néhány hete.

 

Élet és halál között. Csupán néhány pillanat a különbség.

Csak a saját tányérjába szedett a halászléből, a másik üresen maradt. Gyorsan evett, mintha csak túl akarna lenni ezen az egészen. Az apja halálán, az üres, néma karácsony fájdalmán, a magány csendjén. Tornatanárként dolgozott, gyerekekkel foglalkozott és ez valamelyest kitöltötte az életét. Nevetséges fizetést kapott, akárcsak a kollégái. Egyetemet végzett, tanult emberek vittek haza havi százhatvanezer forintot. Ebből aztán családot eltartani, jövőt építeni, jókedvűnek lenni, embert próbáló feladat. Hallotta a kollégáit az ünnepek előtt panaszkodni, hogy milyen irtózatosan drága minden. A gyerekjátékoktól kezdve az élelmiszereken át, a napi szükségletekig, szinte már minden megfizethetetlen. És közben hülyítik a pedagógusokat, látszólagos béremeléssel, miközben olyan munkát végeznek, amelyet nem könnyű pénzben mérni.

 

Emberré nevelni.

Most meg itt van ez a kötelező oltás. Parancsszóra menj, és oltasd be magad. Több kollégája is felmondott emiatt, zavaros ez a világ, megbolondítja az embert. A férfi is beoltatta magát. Volt benne félsz, hiszen már túl van egy infarktuson, ötven is alig múlt, amikor egy hajnalon olyan rosszul lett, hogy üvöltenie kellett. Autóban rogyott rá a kormányra, de valami földöntúli erőtől vezérelve képes volt elgurulni a legközelebbi kórházig, hogy ott ájuljon el. Három hétig volt a füredi szívszanatóriumban, aztán nem sokkal később kiderült, hogy az egyik veséje sem működik, dialízisre kellene járnia.

 

Ő inkább fröccsözött.

Azt mondták neki diétázzon: este mégis csülkös bablevest zabált. Volt benne valamiféle dac, perlekedett a teremtővel, amiért nem találja helyét a világban. Amiért elvette tőle azt a nőt, akit igazán szeretett. Néhány éve elment az éjféli misére. Ki akart mozdulni, emberek közé vágyott, és arra is kíváncsi volt, kérhet-e bármit az Isten házában. De csak sodródott a tömeggel, és némán állt a sűrű embererdőben, miközben a többiek együtt énekeltek. Talán valami jelet várt, biztatásfélét, egy aprócska kacsintást onnan fentről, hogy jobb lesz ez, előbb-utóbb jobb lesz.

 

Aztán most itt ül egy üres és egy félig teli tányér mellett.

Itt ül egyedül karácsonykor és dühödten nézi azt a papírdobozt. Mintha az tehetne róla, hogy legszívesebben sírna, zokogna, üvöltene. A férfi felállt, bekapcsolta a televíziót, nem szokta nézni az idegesítő percemberek ilyen-olyan show-műsornak nevezett pojácáskodását, ugyanazok a filmek. Inkább a YouTube-ra kapcsolt, és a kínálatból a Shadows együttes számát választotta ki az Apache-t. Megborzongott.

 

 

Ez volt az a dal, amit először, legeslegelőször felvett a Blaupunkt márkájú rádiómagnójával. Talán tizenhárom éves lehetett, amikor karácsony este az anyja és az apja mosolyogva mondta neki:

 

„Gyere, fiam, nézd meg mi van a fa alatt...”

És ő tágra nyílt szemmel, vadul bontotta azt a nagy dobozt, szinte tépte, hogy mi lehet benne. És ott volt az a gyönyörű darab, amit a szülei a szegénység közepette részletre vásároltak neki.

 

Klifricsárdenddösedóz.

És a Shadows játszott neki most is, immár öregedő fejjel hallgatta ezt az imádott számot, aztán azon kapta magát, hogy már táncol, ugrál önfeledten, becsukott szemmel. Közben látta magát gyerekként, a már tizenkét éve elhunyt anyja és az apja társaságában, ahogy meggyújtanak egy csillagszórót. És olyankor volt a legboldogabb, a legeslegboldogabb, még akkor is, ha csak egy búgócsigát, tizenvalahány műanyag katonát, vagy az argentin Estudiantes gombfocicsapatát kapta ajándék gyanánt.

Bármit megadott volna érte, hogy újra ott legyen.

 

Ott, a szoba-konyhás lakásban – gyerekfejjel rácsodálkozva a világra.

A férfi visszaült az asztalhoz, bekanalazta a maradék halászlét, kinyitott egy üveg bort, és töltött két pohárba.

 

Boldog karácsonyt, apu!

De a papírdoboz nem válaszolt. A karácsony csendje betöltötte a lakást. A férfi újra az ablakhoz ment, odakint nem csillapodott a szél. Nézte a szomszéd házak ablakait, és arra gondolt, épp most adhatják át egymásnak az ajándékokat, no meg a Covid-19 nevű vírust a családtagok, az unokák, a nagyszülőknek, a gyerekek a szüleiknek. De ez a világ rendje, a család, a szeretet összeköt mindenkit.

Életre-halálra.

 

Nyitóképünk a Fortepanról való.

Tovább olvasom