Kiss Lajos városépítész: Jól döntöttünk, hogy 1972-ben Szegedre költöztünk

Az építész előre gondolkodik, így könnyebben veszi észre a válságot: egyre több tervet tolnak félre, egyre több beruházás megvalósítására nem jut pénz – nyilatkozta Kiss Lajos építészmérnök, várostervező. Szerinte napjainkban ijesztő a túlszabályozás. A kormányhivatalokban dolgozó állami főépítészek hatásköre és mozgástere aggasztóan csekély. Kiss közel tíz évig volt a megyei urbanisztikai egyesület elnöke. Úgy véli: a nyilvánosság és a társadalmi nyomás lehet egy civilszervezet eszköze, ha környezetünkre veszélyes törekvéseket akar megakadályozni. A Szeged folyóirat interjújának rövidített, szerkesztett változata a Szegedi Tükörben jelent meg.
Szegedi Tükör

2021. december 18. 10:52

Kiss Lajos városépítész: Jól
döntöttünk, hogy 1972-ben Szegedre költöztünk

− Különleges eredménnyel végezte el 1969-ben a Műegyetemet, mégsem lett sztárépítész, hanem helyette a városépítészetet választotta. Miért? Mi vonzotta az urbanisztikában?

 

− Azt mondják a teoretikusaink, hogy az építészet egy és oszthatatlan. Vagyis nincs külön városépítészet, belsőépítészet és úgynevezett magasépítészet, csak egy nagy massza létezik: az architektúra. Bármit is végzünk, a lényeg mégiscsak a téralkotó tevékenység, amely jó esetben művészet.

 

− Hogyan működött egy tervezővállalat a szocializmusban?

 

− Teljesen állami irányítás alatt álltunk, a megbízások zömét a tanácsokon keresztül kaptuk. A megyei tervezővállalatok pár száz fővel működtek. Egy-egy ilyen cégben tervezők, szerkesztők, rajzolók szerveződtek műtermekbe, gazdasági osztály, szerződéskötő csoport és minden egyéb kiszolgáló részleg dolgozott együtt. Alapvetően állami megrendelésekre dolgoztunk, de megengedték az úgynevezett magántervezést is, jóllehet nagyon szűk keretek között. A vállalati négyszög – az igazgató, a szakszervezeti, a KISZ- és a párttitkár – döntötte el az ügyek nagy részét, még azt is, kit terjesztenek föl Ybl-díjra. Első munkahelyemen, Szolnokon amolyan fejvadászként megjelent Maróthy Győző építész, aki Szegeden városrendezési műtermet hozhatott létre. Nem ígért egyebet, mint amit Churchill az angoloknak: erőfeszítést, verítéket, könnyeket, sok munkát, pénzt. Dicsőséget alig. Mi a feleségemmel, Szemerey Márta építésszel mégis vele tartottunk. 1972-ben Szegedre költöztünk. Ma is úgy érzem, jól döntöttünk. Aki hat–tíz évet dolgozott Maróthy Győzőnél, az profivá válhatott. Máig a mesteremnek tartom őt.

 

− Mi teszi profivá az urbanistát?

 

− Erre a területre csak a közösségi kérdések és problémák iránt fogékony emberek alkalmasak. Én magam az ilyen alapokon álló építészetben hiszek. Vallom, hogy minden valamirevaló építész közösségi ember, érzékeny környezetének problémáira és rezdüléseire, sőt annak terheiből önként részt is vállal. Különösen érvényes ez az urbanistákra. A tevékenységünk többnyire anonim, haszna és eredménye tárgyiasult formában nem mindig jelenik meg, ezért objektív módon még utólag is nagyon nehezen mérhető és minősíthető. A köz- és a magánérdek állandó szembesítése és gyakorlati szembenállása pedig igen nagy lelki teher, amelyet el kell tudni viselni, ami nem mindig könnyű.

 

− Az 1980-as évek végén mégis munkahelyet váltott...

 

− Az építészetben már az 1980-as évek legelején lehetett érezni, hogy bajban van a rendszer. Mivel az építész előre gondolkodik, a terveket előre készíti, könnyebben veszi észre a válságot: egyre több tervet tolnak félre, egyre több beruházás megvalósítására nem jut pénz. Ezért 1987-ben sikerrel megpályáztam a szegedi városi főépítészi munkakört, és öt és fél évig töltöttem be a posztot. Abban a korszakban, amely kegyelmi időszak volt a főépítészek szempontjából: igényelték a szakmai hozzáértést, komolyan vették a szakmánkat, és a várospolitikai döntések előkészítésébe is bevonták az urbanistákat. Hihetetlen hatásköri felhatalmazással bírtam, nagyfokú önállósággal végezhettem a munkám. A bürokrácia még nem kötötte meg annyira a főépítészek kezét, mint manapság. Napjainkban ijesztő a túlszabályozás, alig van mozgástere egy főépítésznek, aminek következményei beláthatatlanok. Majd növekedtek a hivatali feladatok, nemritkán éjszakába nyúlóan dolgoztam, és belefáradtam. Különösen azt követően, hogy az építési hatósági osztályt is a főépítészi irodámhoz csatolták. 1992-ben alakultak meg a területi főépítészi irodák, s én az alapításától fogva vezettem a Dél-alföldi Régió Területi Főépítészi Irodáját, mint területi, később állami főépítész. Ez egy kiváló rendszer volt sokáig, egészen a 2007-es megszüntetésig. Közvetlenül az ágazati miniszter alá tartoztunk, ezért lehettünk hatékonyak. De 2006 után gyökeresen átalakították a rendszert, ma már a kormányhivatalokban dolgoznak az állami főépítészek. Hatáskörük, mozgásterük, eszközeik és lehetőségeik aggasztóan csekélyek.

 

− Ebben a helyzetben mit tehet egy olyan civilszerveződés, amilyen a Dél-Alföldi Urbanisztikai Egyesület?

 

− Régóta tapasztalom, hogy azok a folyamatok, amelyeket az urbanisztika körébe utalhatunk, általában kevés szereplősek és belterjesek. Vagyis nem szólnak eléggé azokhoz, akiket a leginkább érintenek: a lakossághoz, az érintett tulajdonosokhoz. Az ilyen típusú egyesületek feladata az lehet, hogy a kommunikációt segítsék, közvetítsék, adott esetben lefordítsák az információkat, hogy általuk minél több ember lássa, érezze, hogy az épített környezet minősége fontos ügy. És szükség esetén elfogulatlanul tiltakozzanak a hibás elképzelések ellen. A nyilvánosság és a társadalmi nyomás lehet az eszköze egy civilszervezetnek, ha meg akar akadályozni környezetünkre veszélyes törekvéseket.

 

Bene Zoltán

 

Az interjú teljes terjedelmében a Szeged folyóirat novemberi számában olvasható. Képünket az Építészfórumról vettük át.