Az I. világháborús békeszerződés mindennek megágyazott

– Nagyon régi kérdése a történettudománynak és a politológiának is, hogyan volt lehetséges a náci hatalomátvétel. Népszerű, de hibás válasz az, hogy ez bele volt kódolva a német történelembe: van egy különleges német történelmi út, ami más, mint a „normális”. Mivel a német történelem olyan volt, amilyen, úgymond genetikusan bele volt kódolva, hogy egy ilyen katasztrófa előbb-utóbb bekövetkezik. Aztán a történészek egy kicsit alaposabban megvizsgálták a történelmi fejlődést, és kiderült, nem annyira külön út a német, mint ahogy azt korábban gondolták – mondta Karsai László. Alább az emeritus professzor összefoglalója olvasható, a telefoninterjúban időről időre elhangzott egy-egy kérdés, de egyik sem olyan fontos, hogy széttördeljem velük a történész, kerék, világos összefoglalóját, azaz innentől tényleg végig övé a szó.

A legeslegegyszerűbb válasz a náci hatalomátvételre az I. világháborúval, az azt lezáró békével kezdődhetne: Németországot nagyon súlyosan és igazságtalanul érintették a béketárgyalások. Fő felelőse a háború kirobbantásának Németország lett. A súlyos békefeltételek között megalázóak is voltak: a hadsereg minimális létszámra csökkentése, a nehézfegyverzet eltiltása, a területi elcsatolások is igazságtalanok, védhetetlenek voltak, például Elzász-Lotaringia németek lakta területének Franciaországhoz való csatolása. Ez volt az a béke, amiről Ferdinand Foch marsall azt mondta 1919-ben, „ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre.”

Az első komoly hiba a müncheni sörpuccsnál történt

Amikor Adolf Hitler 1923. november végén megpróbálta először Münchenben átvenni a hatalmat a sörpuccson, akkor nem ítélték súlyos börtönbüntetésre: pedig emberek haltak meg azon a két napon, egyértelmű volt, hogy ő volt ennek az akciónak az egyik vezetője, mégis, csak néhány hónap börtönt kapott, utána megint szabadon szervezkedhetett. És az is biztosnak tűnik, nem került volna hatalomra, ha nincs a gazdasági világválság.

Viszont Németországban 1932 végére a munkanélküliség egészen riasztó mértéket öltött, a munkaképes lakosság felének nem volt ekkor állása. A kétfajta radikalizmust sem szabad elfelejteni: a szélsőjobboldali radikalizmus mellett a lakosság négyötöde gyűlölte, megvetette a kommunistákat, félt tőlük. Így választott abban az évben Németország. Ekkor még a társadalom kétharmada nem Hitlerre szavazott. Ha ekkor egy kicsit kevésbé megosztott a nem náci, konzervatív, jobboldali uralkodó elit, akkor Hitler nem kapta volna meg a hatalmat. Nem volt egy egységes uralkodó osztály, amiben egységesek voltak, az az, hogy

• antiliberálisok,
• antidemokraták,
• antikommunisták

voltak. Hitlert nem az úgynevezett nagytőke képviselői juttatták hatalomra: a hadsereg és a nagybirtokosok álltak mögötte. És volt még egy fontos epizód: a parlament kikapcsolása már az előző években, Heinrich Brüning kancellár idején elkezdődött, a világválság elején a Reichstag helyett rendeleti kormányzás volt Németországban.

Padlón volt Hitler, de pont azok állították fel, akiknek az lett volna az érdekük, hogy ottmaradjon

A nácipárt vezetője már ekkor is tömegeket tudott mozgósítani, de a hatalmat nem tudta megszerezni.

Tudta, hogy még egy puccsot nem csinálhat, neki a hatalmat a kezébe kellett adni. Segítséget akkor kapott a legfelsőbb helyekről 1932 novemberében, decemberében és aztán 1933 januárjának végzetes napjaiban, amikor a novemberi választáson kétmilliót szavazót veszített, a nácipárt kasszája kezdett kiürülni. Goebbels naplójában ekkor már az öngyilkosságon is gondolkodik, a náci mozgalom lendülete megtört.

Könnyen a politikai süllyesztőbe kerülhetett volna Hitler, ha Kurt von Schleicher tábornoknak, a weimari köztársaság utolsó kancellárjának sikerült volna meggyőznie Paul von Hindenburg köztársasági elnököt arról, hogy oszlassa föl a Reichstagot, és jó néhány hónappal később írjanak ki új választásokat. Hindenburg ezt nem tette meg, hanem kinevezte Hitlert kancellárra. Azt a Hitlert, akit megvetett, lenézett, semmibe vett.

Ha ezt akkor nem teszi meg, ha nem hiszik el a konzervatív jobboldali vezetők, hogy kordában tudják tartani ezt az osztrák káplárt, akkor nem így alakult volna a német történelem és a világtörténelem. Hitler nélkül nem lett volna elképzelhető politikai megoldás, a felnőtt lakosságból 11-12 millió német imádta, rá szavaztak. Az ország legerősebb pártja állt mögötte, de nem volt szükségszerű, hogy kinevezzék kancellárrá.

Egy háttérember hatalmas tévedése

Az események alakulásában döntő szerepe volt a nácipárt második emberének: Gregor Straßernek. Amikor a Nemzetiszocialista Német Munkáspártról beszélünk, akkor ő és a fivére, Otto volt az, akik megtestesítették a baloldali érzelmű nemzetiszocialista munkásoknak, sőt talán még a kispolgároknak, kisparasztságnak a vágyait. Straßer elkövette azt a hibát, hogy úgy gondolta, szembefordulhat Hitlerrel. Pártválságot próbált kirobbantani. Elfogadta volna az alkancellári posztot még Franz von Papen kormányában. Ez neki végzetes döntésnek bizonyult, elszigetelődött a párton belül, majd amikor minden tisztségéről lemondott, és elment Olaszországba, végleg a politikai süllyesztőbe került, majd a hosszú kések éjszakáján 1934. június 30-án őt is meggyilkolták: Hitler nem felejtette el az árulását. Amikor kiderült, hogy a mondjuk így, Straßer-féle mérsékeltebb, normálisabb nemzetiszocialisták nem tudják maguk mögé állítani a párt vezetőinek egy részét, akkor Hitler egyedül maradt azzal a makacs, megátalkodott követelésével, hogy ő kevesebbel, mint a kancellári poszttal, nem elégszik meg. Nélküle politikai megoldást nagyon nehéz lett volna találni ekkor, lehetett volna, egyébként. Többen próbálták a saját környezetében meggyőzni arról, hagyja abba a makacskodást, fogadja el az alkancellári posztot, vagy fogadja el, hogy ha kancellár is lesz, alaposan korlátozva lesznek a jogkörei.

Az, ami Hitler kinevezése utáni hetekben, hónapokban történt, ékesen megcáfolta mindazoknak a várakozásait, akik úgy gondolták, Hitlert ellenőrizni, irányítani tudják. Hitler taktikai zsenialitása abban volt, hogy megkötötte, megmakacsolta magát, ez bizonyult döntőnek. Ha elfogadja az alkancellári posztot egy másvalaki vezette kormányban, akkor ez valószínűleg akkora csalódást okozott volna a mögötte álló radikális tömegeknek, hogy felmorzsolódott volna a párton belüli harcokban. Ez végül nem történt meg, és amit a következő hetekben, hónapokban csinált, az igazolta Trockijnak azt a jóslatát, hogy mindaz, amit Mussolini művelt Olaszországban, azt Németországban Hitler sokkal hamarabb végigvitte. A politikai ellenfelei vagy börtönbe kerültek, vagy elmenekültek az országból. A pártok egy része ekkor „önként és dalolva” feloszlatta magát, kérték a felvételüket a nácipártba, amit nagy kegyesen engedélyeztek. De az egypártrendszer kialakításához kellett a felhatalmazási törvény is. És az sem „ártott”, hogy – ahogy fentebb említettük – még Hitler előtt bevezették a rendeleti kormányzást. 1933. február 28., a Reichstag épületének a felgyújtása után, amit nem a nácipárt szervezett, csak kihasznált, tudta megszavaztatni a felhatalmazási törvényt: azt vállalta, hogy öt év alatt rendbehozza Németországot. De kellett ehhez a lépéshez a kommunista képviselők letartóztatása is. Az 1933-as márciusi választásokon sem kapott még Hitler többséget, a választók többsége még ekkor sem rá szavazott. De a szociáldemokratákat ekkor kizárták, a többi párt pedig beállt a sorba. Ez volt az utolsó, végzetes csapás a német demokráciára, ami egyébként rendkívül népszerűtlen volt ekkor Németországban. Ha ekkor a két munkáspárt össze tudott volna fogni, de a kommunistákkal a szociáldemokraták nem voltak hajlandóak összefogni, előbbiek Sztálinbarátsága miatt, akkor talán meg lehetett volna akadályozni a fenti eseményeket. De a szociáldemokraták azt mondták, hogy egy diktátorjelölttel szemben nem fogják elfogadni egy másik, külföldi diktátor ölebeként viselkedő német kommunista pártot.

Az átlag német állampolgár az 1930-as években

A gazdasági világválság utolsó évében borult fel minden Németországban. Ha a weimari demokráciának, akármilyen gyenge és népszerűtlen is volt, sikerült volna még legalább egy fél évet, háromnegyed évet kihúznia, elindult volna a fellendülés, csökkent volna a munkanélküliség a hadiipar, az infrastrukturális beruházások, a hihetetlenül kockázatos hitleri gazdaságpolitika nélkül is. Az átlagemberek azonban elkeseredettek voltak. Az infláció hatalmas volt, az 1946-os magyarországi infláció előtt a német infláció volt a legmagasabb a világon. Az országot jóvátételre kötelezték úgy, hogy annak a végső összegét először még meg sem határozták. Milliók nyomorogtak, és amikor nem tudták fizetni a jóvátételt, akkor megszállták angol és francia katonák a Ruhr-vidéket. Ezeket a megaláztatásokat nem feledték el. Végletesen megosztott volt a német társadalom, keserűek, csalódottak voltak. Eközben a kommunista–szociáldemokrata ellentétből az lett, hogy a nácik a kommunista párttagokat átvették, a szociáldemokratákat nem. A két véglet, a szélsőjobb és a szélsőbal közelebb állt egymáshoz, mint bármelyik másik párt. Közben a szociáldemokraták a szakszervezeteikben bíztak még ekkor is, hiába.

Az is nagyon fontos szempont ekkor, hogy Hitler 1933-ig szinte egyáltalán nem beszélt a zsidókérdésről. Nem az antiszemitizmussal csábította magához a tömegeket. Azt ígérte, egy új, erős Németországot teremt, ahol nem lesznek osztályharcok, nem lesz munkanélküliség és világossá tette, hogy a versailles-i békeszerződés minden pontját semmisnek tekinti. Felemelkedést hirdetett. Ebben lehetett hinni. Az első néhány békésen elért külpolitikai siker Hitlert egész Németországban az egyik legnépszerűbb politikussá tette. Csak terrorral ezt nem letett volna elérni. Valóban komoly gazdasági eredmények és komoly külpolitikai sikerek is kellettek, ebben partnerek voltak az angolszász hatalmak is ekkor. Ebben benne volt az is, hogy az Egyesült Államok 1918 után kivonult Európából. Kellett Anglia és Franciaország ellentéte is. Amikor Németország elkezdte sorozatosan megsérteni a békeszerződést, akkor közösen lehetett volna erőteljesen fellépni Hitler ellen, de erre esély sem volt már ekkor.

Néhány francia rendőri pisztolylövéssel megállítható lett volna a Rajna-vidék katonai megszállása

Azzal gyakorlatilag senki nem törődött, hogy elkezdődött a Reichswehrnek, a német hadseregnek az újrafelfegyverzése. Egészen 1935-ig a Vörös Hadsereg, a szovjet politikai vezetés lehetővé tette, hogy a Szovjetunióban a német hadsereg vezérkari gyakorlatokat vezethessen. Azaz Sztálinéknak a Molotov–Ribbentrop-paktum előtt is szerepük volt Németország felfegyverzésében. Az első nagy hitleri siker a Saar-vidék visszacsatolása volt. A békeszerződés értelmében 1935 januárjában népszavazást kellett tartani. A szavazók kilencvenegy százaléka arra szavazott, hogy Németországhoz óhajtanak tartozni, egyesült is a Saar-vidék Németországgal, óriási volt az öröm.

Ekkor jött az egyik legnagyobb angol hiba (több mint bűn, hiba...) az angol–német flottaegyezmény, amellyel Nagy Britannia nyíltan elismerte, hogy a versailles-i békeszerződés katonai pontjai is hibásak, igazságtalanok volt. A következő hatalmas angol–francia hiba, a hírszerzés, a politikusok hibája: a Rajna-vidék remilitarizálása. A Rajna bal partján nem tartózkodhattak volna német fegyveres katonák. Amikor a Wehrmacht elindult 1936. március 7-én, akkor éles lőszer nem volt a katonáknál. Ha a francia rendőrök elkezdtek volna lőni a német katonákra, akkor biztos, hogy visszavonultak volna – ezen is múlt a történelmünk alakulása. Majd elkezdődött a német kötelező sorozás. Erre sem jött angol, vagy francia válasz. Ezek után már teljesen természetesnek tekinthető, hogy amikor 1938 márciusában Hitler úgy dönt, bevonul Ausztriába, és osztrákok milliói úsznak örömmámorban, akkor ezt is szó nélkül lenyelik.

Azért is történhetett mindez, mert Párizsban és Londonban is nagyon rossz volt a politikusok lelkiismerete a világháborút lezáró békeszerződésekért. Tudták, hogy igazságtalanok, ugyan nem Lenint idézték, de majdhogynem ők is úgy gondolták, ezek a szerződések imperialista rablóbékék voltak. Addig, ameddig Hitler nemzetiségi, nemzeti, általános, demokratikus alapelvekre hivatkozott, addig csak nézték, amit csinált. Amikor Hitler azt mondta, hogy az osztrákok döntő többsége német állampolgár akar lenni, amikor hárommillió szudétanémet a náci Németországhoz akar csatlakozni, akkor milyen alapon mondta volna a müncheni konferencián Anglia vagy Franciaország, hogy nem hajlandók Hitler követelését teljesíteni? A gát ott szakadt át – Churchill ekkortájt nagyon magányos volt az angol parlamentben, amikor bírálta Chamberlain miniszterelnököt –, amikor 1939 tavaszán kikiáltják a – sokszoros idézőjelben – független Szlovákiát. Ekkor a Cseh–Morva Protektorátussal végleg a második világháború küszöbére sodródtunk, ekkor mondta először Chamberlain, eddig és netovább. De ekkor már túl késő volt.

Van egy olyan gondolatmenet is, ami szerint az antant hatalmak egyáltalán nem bánták, ha újra felfegyverzi Hitler a német hadsereget, és területeket csatol magához. Ugyanis ha Chamberlain komolyan vette a Mein Kampfot, akkor lehet, hogy azt remélték, nem lesz nehéz az antikommunista Hitlert a Szovjetunió ellen fordítani. Sztálin ekkor arra törekedett, vesszen össze Németország Angliával és Franciaországgal, és egy ilyen háború végén, amikor már kimerültek, jöhet a dicsőséges Vörös Hadsereg, és könnyedén letarolhatja Kelet-Közép-Európát, és elfoglal belőle amennyit csak tud. Ez is lehetett a Molotov–Ribbentrop-paktum mögött, amire már fentebb érintőlegesen utaltunk. Nem biztos, hogy az angol és a francia politikai vezetés tudatosan játszott arra, hogy Hitler előbb-utóbb megtámadja a Szovjetuniót. Nem gondolhatták azt, hogy csak a szovjetekre lesz Hitler veszélyes. A paktum megkötése után ez teljesen egyértelművé is vált. Ekkor nagyon valószínű volt, hogy Hitler le fogja rohanni Lengyelországot.

Elszalasztott esélyek Hitler lelassításra, megállítására még a II. világháború előtt

Legalább két lehetőség volt arra, hogy megállítsák Hitlert. 1934 júniusában lett volna alkalom egy belső puccsra, de a Wehrmacht vezetői már úgy gondolták, Hitler az ő emberük. Majd már 1938 őszén, amikor Hitler meg akarta indítani a csapatait a Szudétavidék visszahódítására, akkor Werner von Blomberg tábornok, honvédelmi miniszter körében komoly szervezkedés indult. Ha Hitlert akkor leváltják, letartóztatják, valószínűleg leesett volna valamilyen lépcsőn, néhány golyóval a fejében, akkor nem lett volna mozgósítás a Szudétavidékért. Végül azért nem kellett komolyabban a hadsereghez nyúlni, mert az angolok és a franciák tálcán nyújtották át Hitlernek a Szudétavidéket. Ha akkor nem adják át, hanem hadat üzennek 1938-ban, akkor valószínűleg sikerült volna megállítani Hitlert, az volt az utolsó lehetőség.

Jelenkori hasonlóságokról

Tényleg hasonló a helyzet most? Valóban a harmincas éveket éljük?

Karsai László boldogan cáfolja ezeket a párhuzamosságokat, fejvakarásokat, kísérteties hasonlóságokat.

Amerika 1945 után nem hagyta magára Európát. Az Egyesült Államoknak óriási szerepe van abban, hogy Sztálinnak nem sikerült egész Németországot elfoglalnia. Nyugat-Berlint is megőrizték az amerikaiak, ez nagyon fontos volt. A másik fontos jelenkori történés az Európai Unió megalakulása. Az Unión belül nincs és nem is lehet akkora megosztottság, mint amilyen volt 1919 és 1939 között. A demokrácia ma már sokkal népszerűbb a kontinensen, mint az illiberális és egyéb rendszerek. Épp ezért sem érdemes a mi balkáni nyomorúságunkat kivetíteni arra a korra.

2014 nagyon riasztó volt, amikor mindenki szó nélkül lenyelte, talán még az ukránok egy része is, a Krím-félsziget elcsatolását. Tavaly februárban, amikor megindult a „dicsőséges, felszabadító orosz hadsereg”, akkor Európa összezárt, Amerika is fegyvert és pénzt kezdett adni. Ez már egy más világ. Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján az, hogy Amerika és Európa kitart Ukrajna mellett, az egy olyan csapás Oroszországnak, Putyinnak és minden más diktátornak, ami lehet akár egy új, még jobb világ kezdete is.

És közben az, hogy egy országban meg lehet szüntetni a fékek és ellensúlyok rendszerét és fel lehetett számolni a polgári demokrácia intézményrendszerét anélkül, hogy százezreket kényszerítenek emigrációba és tízezreket börtönöznek be – erre jó példa az Orbán-rendszer. Ez önkényuralom, egy autokrácia, amiben beszélgetni lehet, nem kell tartani attól, hogy megáll a fekete autó a ház előtt, még van néhány olyan újság, televízió, ahol meg lehet szólalni. Még töredékesen fennmaradt a bírói függetlenség. Még szabadon utazhatunk és hozzánk is szabadon lehet jönni.

De egyenlőségjelet semmiképpen nem lehet tenni a mai Magyarország és az akkori Németország politikai vezetése közé.

Viszont abban biztos, hogy bízhatunk, hogy egyszer egy nagyon szégyenletes epizódjaként fogunk emlékezni majd a magyar történelemnek erre az orbáni időszakára.

Írásunkhoz a Fortepanról a képeket Miszlai Dorina válogatta.