A kor ünnepelt írója, Márai Sándor a Nyugat folyóirat 1935-ös évfolyamának decemberi számában könyvkritikával jelentkezett, és ebben a kevesek által ismert francia író, Jules Renard akkor megjelent nyolcszáz oldalnál is terjedelmesebb művét, a Naplót elemezte. Az írás és a megjelenés rendkívüliségét jelzi, hogy Márai szépíró volt, egyáltalán nem írt folyóiratok számára könyvbírálatokat, de ezzel a remekművel kivételt tett. 

Jules Renard civilben jogász volt, bíróként dolgozott, viszonylag fiatalon meghalt, a posztumusz megjelent Naplójában található egy kulcsmondat, ami segít jobban megérteni az orosz-ukrán háborút. Pontosabban annak kirobbanását. Valahogy úgy fogalmazott, visszautalva alapszakmájára, hogy a bírók egyik legalapvetőbb tévedése az ítélethozatal során, hogy azt feltételezik: az elkövetők logikusan cselekszenek.

Az egy éve kitört orosz-ukrán háború előtti hetekben sem az átlagemberek, sem az európai országok vezetői nem hitték el, hogy Oroszország megtámadja szomszédját, annak ellenére, hogy hónapok óta közel százötvenezer katonát állomásoztatott a két országot elválasztó határ közvetlen közelében. 

Képtelenségnek tűnt

Az orosz támadás „ésszerűtlen” volt. Sokan érveltek azzal, hogy a nyolcszázezres orosz hadsereg, amelynek közel fele a szárazföldi haderő, nem elegendő a Franciaországnál nagyobb területű, negyvennégy milliós ország elfoglalására. De a hidegháború és az azt követő évtizedek európai és nem kizárólag európai tapasztalatai is azt mondatták a legtöbb emberrel, hogy képtelenség egy nagy kiterjedésű háború 2022-ben a kontinensen. Ráadásul két nagy szláv nemzet között.

A legtöbben valóban arra gondoltak, hogy az állandó hadgyakorlatokkal és a nagyarányú csapatösszevonásokkal Putyin elmegy a falig, de nem rohan annak neki. Miért is? Mert túl sokat veszíthet ezzel Oroszország. Csak éppen abba nem gondoltunk bele, hogy ami józan számítással túl nagy veszteségnek számít, az egy fantasztának nem az. Tévedésünk abban gyökerezhetett, hogy amit mi logikusnak gondoltunk, azt hittük, más is annak gondolja. Ezért hoztam ide Jules Renard-ot és idézett mondatát. 

Az orosz veszteség mértékével ma még inkább tisztában lehetünk. Nem járhatok nagyon messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok: a háború megindításával évtizedekre vetette vissza országa fejlődését az orosz elnök, noha nyilvánvalóan nem ezt akarta. Ez nem csak önmagában rossz hír Moszkvának, hanem azért is, mert a modernizációs versenyben 1990 óta feltűnően rosszul és gyengén teljesít Oroszország. Öröklött gazdasági versenyhátránya most drámai mértékben nőtt és nőni fog. 

A hírszerzés nem tévedett

Az Egyesült Államok hírszerzése hiába állapította meg és tájékoztatta erről a vele szövetséges államokat, hogy az orosz hadsereget megindítják Ukrajna ellen, a vezetők a maguk illúzióinak a foglyai maradtak. Nem hittek a tényeknek, és nem hittek a szemüknek. Az egy éve kitört háború előtti hetekben a Szeged.hu több írásában foglalkozott a két ország közötti konfliktussal. Két egymástól merőben különböző szakértőt kértünk meg, hogy elemezze a kialakult helyzetet. 

Egyik írásunkban kicsit távolabbról indultunk, és az egykori MDF-es országgyűlési képviselővel, az utóbb Antall Józsefről, Orbán Viktorról és Gyurcsány Ferencről politikai monográfiát író közíróval, Debreczeni Józseffel azt tekintettük át, miért tartotta Antall József kiemelkedően fontosnak, hogy megszülessen az ukrán–magyar alapszerződés. Magyar részről a cél egyértelműen az volt, hogy létrejöjjön a Szovjetunió utódállama, Oroszország és hazánk között egy pufferállam. Vagyis egy olyan ország, amely földrajzilag elválaszt bennünket Oroszországtól. 

Dermesztő belegondolni, mi lenne a helyzet, ha ma – mondta tavaly február elején Debreczeni József – határos lenne egymással Magyarország és Oroszország – hangzott el az akkori figyelmeztetés. Pedig akkor még ki sem tört a háború, és csak nagyon kevesen hitték, hogy ez megtörténik. 

A háború már régen kitört

Közel egy éve az akkor még kevésbé ismert remek Oroszország szakértő, Rácz András adott interjút a Szeged.hu-nak, aki már akkor arra figyelmeztetett, hogy orosz–ukrán háború nem lesz, hanem van. Két nagy ütközetben csapott össze a két ország hadserege 2014-ben és 2015-ben, mindkettő jelentős ukrán vereséggel zárult, és azt követően „befagytak” a kelet-ukrajnai frontvonalak, de váltakozó intenzitással folyt tovább a háború.

A mából visszanézve különösen figyelmet érdemlő, hogy Rácz András már akkor ötven százaléknál nagyobb eséllyel vélte úgy: Oroszország lerohanja szomszédját. Pontosan egy éve, 2022. február 24-én hajnalban Oroszország hat irányból döbbenetes erejű támadást intézett Ukrajna ellen. 

Az első napok zűrzavarában talán ember nem volt, aki átlátta a helyzetet, de történelmi tapasztalataink és realitásérzékünk azt mondatta velünk azokban a napokban, hogy a nagy túlerőben lévő oroszokat a megtámadott ország nem fogja tudni megállítani, legfeljebb annak dolgát fogja megnehezíteni. 

Napirenden volt az ukrán főváros elfoglalása. Percenként érkeztek a hírek, hogy hetven kilométeres orosz páncélos hadoszlop tart Kijiv (ukránul így írják Kijevet) felé. Nem tudhattuk, hogy soha nem érnek oda, ahogyan azt sem tudtuk, hogy az angol titkosszolgálat felajánlása ellenére Zelenszkij elnök nem hagyta el a fővárost, és nem választotta az emigráns elnök szerepét. 

Erkölcs kontra villámháború

Ha meg kell halni, akkor itt és most, az elnöki palotában – gondolhatta az államfő. De gondolhatta, hogy az ellenállás csak akkor lehet sikeres, ha a katonái és a hadvezetés látja: itt marad velük. És ennek olyan erkölcsi súlya lett, amit nem lehet túlértékelni. Minden, ami ezek után következett, ezt bizonyítja.

Putyin szinte egyetlen számítása sem vált be. A villámháború terve gyorsan szertefoszlott, kommandósainak nem sikerült meggyilkolni Zelenszkijt, az orosz légideszantosoknak nem sikerült elfoglalni az ukrán főváros repülőterét. Ez lett volna a kulcsa Kijiv elfoglalásának. Elakadt az előrenyomulásuk minden fronton nem sokkal annak megindítása után. Ezek együtt eredményezték, hogy nem várt fordulat következett be rögtön a háború elején. 

Két dolog feltétlenül kiderült: az orosz hadsereg messze nem olyan erős, mint hittük, és az ukrán pedig nem olyan gyenge, mint gondolták. Ezen a ponton érdemes visszanyúlni a már idézett Rácz András-interjúhoz, aki 2022. január 27-én mondta el a Szeged.hu-nak: „(…) a háború 2014-es kezdete óta az ukrán hadsereg jelentős mértékben megerősödött. Majdnem 250 ezer ukrán katona áll fegyverben, ennek döntő része hivatásos vagy szerződéses. Ráadásul az ukrán egységeket az elmúlt években rotálták a keleti fronton, így harci tapasztalattal rendelkeznek. Erős, jól felszerelt, motivált hadsereg.”

Putyin mást is elmért. Úgy gondolhatta, hogy az Európai Unió annyira tehetetlen szervezet, hogy huszonhét tagállama huszonnyolcféleképpen fog gondolkozni és reagálni Ukrajna megtámadására. Bárcsak tévednék, de úgy hiszem, ezt erősítette benne Orbán Viktor azon a tavaly januári moszkvai látogatásán, amelyet békemissziónak nevezett, ismert végeredménnyel. 

Moszkva nem erre számított

A helyzetfelismerésben mondott teljes csődöt a Kreml. Európa és a világ néhány nem különösebben fájó Oroszország ellen hozott szankcióval „torolta meg” a Krím-félsziget elcsatolását, valamint Luhanszk és Donyec (Kelet-Ukrajna) elcsatolására tett orosz szándékot. 

Meg sem fordult Putyin fejében, hogy annyira egységes és elszánt lesz vele szemben az EU és a NATO is, ahogyan azt az elmúlt egy évben érzékelhettük. Jelenleg a tizedik szankciós csomagnál tartunk, és ami ennél fontosabb: az orosz földgáz és kőolaj legnagyobb felvevő piaca, Európa nem vesz ezekből az energiahordozókból a jövőben.

Az orosz gazdaság ezek eladására épül, nélkülük egyszerűen értelmezhetetlen. Messzemenően nem igaz, hogy ezeket az energiahordozókat más piacokon is értékesítheti Moszkva, főleg nem zökkenők nélkül és nem a korábbi árakon.   

A veszteségek

Oroszország belecsúszott egy olyan háborúba, amilyenbe végképp nem akart. Az amerikai becslések szerint már most kétszázezerre tehető az orosz hadsereg halottjainak és sebesültjeinek a száma. Ez körülbelül ötszöröse a Szovjetunió emberveszteségeinek az afgán háborúban kilenc év alatt, és négyszerese annak, amit az Egyesült Államok a vietnámi háborúban 1965 és 1973 között elszenvedett. Közben a most folyó háborúnak senki nem látja a végét, de azt mondogatják, hogy messze még a befejezés. 

A háborús tragédia önazonosságot adott annak az országnak, amelyik az egykori Szovjetunióból, majd a Független Államok Közösségéből (FÁK) kilépve ugyan önálló állam lett, de országként, közösségként valójában nem sikerült magára találnia. Az Ukrajna és az ukrán nemzet létét kétségbevonó Putyin olyan önazonosságot adott az ukránoknak, amilyenhez más körülmények között talán száz év sem lett volna elegendő. 

Ukrajna veszteségei nehezen felmérhetők. Nem árt abból kiindulni, hogy az ország 1990 óta jelentős népességcsökkenés után érkezett el az orosz agresszió megindításának dátumához. A valaha az ötvenmilliót is meghaladó lakosságszáma 2022-re negyvennégy millióra csökkent. Az elmúlt egy évben nyolcmillió ukrán menekült külföldre, az ország keleti feléből a nyugatiban (belső migráció) szintén nyolcmillióan költöztek. Ezt a helyzetet és vele az ottani állapotokat mi, magyarok elképzelni sem tudjuk, ahogyan mások sem.

Az ukrán hadsereg veszteségeit ma százezer főre teszik a sebesültekkel együtt. Olvastam olyan kimutatást, ami szerint negyvenezer ukrán civil áldozata volt eddig a háborúnak. Mellette megbízható forrás ezzel szemben arról tudósít, hogy kizárólag az Azovi-tenger partján található egy éve még négyszázötvenezer lakosú Mariupolban hetvenötezren haltak meg, zömében a polgári lakosság. 

A bűntettek

Az elmúlt egy év krónikájához tartoznak az olyan háborús bűntettek – félek ezek csak a jéghegy csúcsai – amilyenek a bucsai, az irpinyi és a mariupoli mészárlások. Többszáz, többezer embert gyilkoltak meg e három településen az orosz katonák, nyilvánvalóan bosszúvágyból.

A Nyugat életképességét, életerejét, tenni akarását jelzi mindaz a katonai, humanitárius és pénzügyi segítség, amit Ukrajnának nyújt. Ha valamire, erre biztosan nem gondolt, az egykori KGB-tisztből polgári politikussá magát átmaszkírozó Putyin, aki ateistából lett az orosz ortodox egyház legnagyobb védelmezője, fittyet hányva az ilyenkor mégiscsak felmerülő erkölcsi kérdésekre. 

A vereség

Ezt a háborút a csatatéren is elveszti Oroszország, ám ennél a vereségnél is nagyobb lesz az ország és annak elitjének morális veresége. Egy majdani békekötés után úgy gondolom, legkevesebb ötven évre lesz szüksége az országnak, hogy újra elfogadott tagja legyen Európa és a világ közösségének. Nagyon keserves fél évszázad lesz ez számukra.

Számomra kisgyerekkorom óta a sárga-kék szín kombinációja Svédországgal és a svédekkel volt egyenlő. Legyen szó svéd jéghoki és foci válogatottról, vagy éppen az IKEA-ról. Ez már soha nem lesz így: 2022. február 24-e óta ez a két szín számomra elsőrendűen és visszavonhatatlanul Ukrajnát jelenti.