Kezeljük a helyén a sikeres ellenzéki aláírásgyűjtést! – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Mit szóljunk ahhoz, hogy az ellenzék népszavazási kezdeményezése, úgy tűnik, mégiscsak sikeres lett és összegyűlt 235 ezer aláírás a múlt hétre?
Szűcs Zoltán Gábor

2022. január 25. 11:38

Kezeljük a helyén a sikeres ellenzéki
aláírásgyűjtést! – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete
  • Egyfelől, bevallom, kellemes meglepetés számomra, hogy így lett. Bár két hete is amellett érveltem, hogy jó ötlet volt a népszavazási kezdeményezéssel újraindítani az ellenzéknek az előválasztás után kicsit kifulladt kampányát, egyáltalán nem lehettem benne biztos, hogy össze is gyűlik belátható időn belül a szükséges mennyiségű aláírás.
  • Másfelől, nem kerülték el a figyelmem az ellenzéki közvélemény ellentmondásos reakciói. Három tipikus és valóban megfontolandó okot hallottam a fanyalgásra: túl későn, túl kevés aláírás gyűlt össze és különben is, a Fidesz hónapok óta lassan, de kitartóan stabilizálja a népszerűségét, tehát, úgy tűnik, az ellenzék nem a megfelelő eszközökkel kampányol.

 

Kezdjük azzal, ami ésszerű ezekben a kritikákban!

 

Igen, kétségkívül lehetett volna ennél is sokkal több aláíró.

Az előválasztáson 800 ezer ember vett részt és a potenciális ellenzéki szavazók tábora értelemszerűen több milliós. Ha a cél az volt, hogy a kezdeményezés fenntartsa az ellenzéki tábor mozgósítottságát vagy újabb szavazókat bevonzzon, akkor az eredmény nem meggyőző. Az is igaz, hogy az ellenzék nem tudott abban az értelemben erőt demonstrálni, hogy nem gyűltek össze az aláírások néhány nap alatt.

 

Összegyűlhettek volna? Igen. Elvileg semmi sem zárta ki. Sok minden szólt ellene, de lehetetlen éppen nem volt. De nem így lett.

És végül az is igaz, hogy a népszavazási kampány hetei eddig nem hoztak jól látható pozitív fordulatot az ellenzék megítélésében. A nagyon erős („az ellenzék semmit se csinál hónapok óta”) nyilvános kritikák kezdenek elhalványulni talán, ahogy sorra kerülnek elő az újabb és újabb ellenzéki szakpolitikai ígéretek, megneveztek néhány témafelelőst, ahogy láthatóvá váltak az egységes arculati elemei a választási kampánynak, ahogy az ellenzék pártjai több hónap után elkezdtek feltűnően egységesen kommunikálni, ahogy mindinkább érzékelhetővé válik a média számára is, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt nagyon intenzív országjárásba kezdett (amit persze legutóbb a Covid akasztott meg), de attól, hogy a nyilvánosság meggyőzőnek találja akár az ellenzék egészének, akár a miniszterelnök-jelöltnek a teljesítményét, meglehetősen messze vagyunk.

 

Érdekes jelenség volt, hogy az aláírásgyűjtés előtti napokban a nem rezsimpárti médiában gyakorlatilag eltűnt minden hír, ami a népszavazásra vonatkozott volna. Lehet, félreértelmezem, ami történt, de ez a hallgatás nekem azt jelezte, hogy a korábban uralkodó narratíva, ami szerint az ellenzék nem csinál semmit, kezdett láthatóan nem működni, de a népszavazás sorsáról még nem voltak nyilvános információk, így jobbnak tűnhetett inkább hallgatni az egészről. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a politika iránt érdeklődők

  • hol egy Gattyán-interjút olvashattak,
  • hol arról értesültek, hogy a Fidesz sikerének megfejtése Tilo Schabert Boston politics című könyvében található,
  • hol arról kaptak sokadszor is elemzést, hogyan szerezte meg a kontrollt a média felett a Fidesz (elnézést kérek, amiért szándékosan nem linkelem a cikkeket a Telexről, a 24.hu-ról, illetve a 444.hu-ról: akit érdekel, pillanatok alatt rá fog találni ezekre az írásokra).

 

A már említett negatív reakciók az aláírásgyűjtésre pedig arra utalnak, hogy a megfelelő számú aláírás összegyűjtése egyelőre nem késztette arra a nyilvánosság szereplőit, hogy egyértelmű pozitív fordulatként, áttörésként vagy legalább biztató jelként értékeljék az ellenzék sikerét.

 

És mégis, azt gondolom, ha nem is szabad túlértékelni, cserébe kár lenne alábecsülni azt a tényt, hogy az ellenzék képes volt a Fudan és az álláskeresési járadék ügyében közel negyedmillió embert karácsony környékén, hóban fagyban, meglehetősen későn induló és komoly logisztikai kihívást jelentő módon mozgósítani. Mert lehet, hogy tényleg nem olyan sok a 235 ezer aláírás, de másfelől az elmúlt tizenkét évben az ellenzék nem sokszor volt képes arra, hogy 235 ezer aláírást összegyűjtsön, ráadásul ezek az aláírások nem szimbolikus gesztusok (mint egy tét nélküli online petíció esetében), hanem egy referendum kiírásának jogi feltételei. És ha a 235 ezer aláíró nem olyan sok, akkor az mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ellenzék az elmúlt tizenkét évben még ennyi embert se nagyon tudott elérni, vagyis: nem az a baj, hogy most ennyi aláírás gyűlt össze, hanem, hogy régebben még ez se sikerült túl gyakran.

 

Aztán ott van az is, hogy bár a hetekig tartó aláírásgyűjtés valóban nem volt impresszíven gyors, nem látszott erődemonstrációnak, de másfelől az is igaz, hogy nagy különbség van aközött, hogy valaki meg tud valamit csinálni vagy nem tud. Nem véletlenül próbálták az elmúlt napokban jóelőre hatalmas buktaként keretezni a rezsimpárti médiában és a rezsim által finanszírozott internetes trollok az aláírásgyűjtést, tényként kezelve, hogy nem sikerül majd összegyűjteni az aláírásokat.

 

A Fidesz számára létfontosságú az, hogy az ellenzéket gyengének, kormányzásra képtelennek mutassa, hiszen saját kormányzati teljesítménye sosem volt kirívóan jó, az elmúlt két év egymásra torlódó egészségügyi, gazdasági és politikai válságai pedig csak azért nem roppantották meg a Fidesz támogatottságát, mert az ellenzékről senki a világon nem gondolta, hogy képes lenne legyőzni a Fideszt vagy ha véletlenül nyerne is, hogy utána lenne esélye kormányozni.

 

Erről nem teljesen az ellenzék tehetett egyébként, a Fidesz viszont mindent megtett az elmúlt években, hogy a közvéleményt meggyőzze az ellenzék gyengeségéről. Ez nem mindig jött be nekik egyébként (2019 őszén például nagyon meglepődtek, amikor az „alkalmatlan Karácsony” felmosta a padlót Tarlós Istvánnal, pedig korántsem volt olyan meglepő az eredmény, ha azt nézzük, hogy Tarlós sosem volt igazán népszerű főpolgármester, csak éppen a korábbi kihívói nem voltak különösebben meggyőzőek), de mivel

  • sem az elszabaduló inflációval,
  • sem a rezsim gazdasági hátországát adó Mészáros, Tiborcz stb. vagyonok növekedésével,
  • sem az egészségügy összeomlásával (és a rezsimbarát cégek által épített magánegészségügy egyre általánosabbá válásával), az állandósult, tragikus méretű tanárhiánnyal,
  • sem a példátlan összegekért épülő autópályákkal,
  • sem a folyamatos pénzeső ellenére is hullámzóan, gyenge közepesen teljesítő focival,
  • sem a szemérmetlen önmegalázásra és a szövetségesekkel való szolidarítás semmibe vételére épülő külpolitikával,
  • sem a gazdaság zöld fordulatának elmulasztásával, a földtulajdon középkori állapotokat idéző koncentrálódásával,
  • sem a megfizethetetlenné váló lakásokkal nem lehetne dicsekedni, maradnak a politikai mítoszok, a nyilvánosság eltorzítása és az ellenzék gyengeségének hangsúlyozása.

 

Innen nézve pedig szerintem kár lenne lebecsülni azt a tényt, hogy az ellenzék megtette, amit meg kellett tennie, és összegyűjtötte az elvárt aláírásszámot. És azt, hogy ehhez közel negyedmillió ember asszisztált nekik. Innen nézve bizony ez a 235 ezer aláírás nem túl kevés és nem is túl kései. Elvégre a választás csak április 3-án lesz, ez a siker pedig az azt megelőző kampányidőszakra esik. Pont most kellenek az efféle sikerek. Bárcsak lenne még több ilyen!

 

Ennek fényében érdemes kicsit újra átgondolni, persze realista visszafogottsággal, azt a kifogást is, hogy az aláírásgyűjtés azért ne lenne siker, mert a Fidesz erősödőben van. Hiszen valóban úgy néz ki a közvélemény-kutatások alapján, hogy az ellenzék nem ragadta magához a kezdeményezést és nem erősödik. Kár lenne persze túlértékelni a közvélemény-kutatások adatait. Valamiféle általános tendenciát jeleznek ugyan, de amit a nyilvános kutatások mutatnak, az egy nagyon széles határok között mozgó becslés csak, semmi több. De ezt nem azért mondom, hogy felmentsem az ellenzéket. Nem. Egyszerűen csak annyit akarok ezzel mondani, hogy bármit is mutatnak a közvélemény-kutatások, az ellenzék dolga ugyanaz marad: erejéhez mérten a lehető legtöbbet kell megtennie azért, hogy az országnak esélye legyen megszabadulni ettől a tizenkét éve fennálló politikai rezsimtől.

 

A közvélemény-kutatások pedig valójában évek óta azt jelzik, hogy az ország nagyjából fele-fele arányban megosztott, amiből ha valamit, azt a következtetést le lehet vonni, hogy az ellenzék helyzete nem reménytelen, tehát a küzdelem tétje nem csak a tisztes helytállás.

Más kérdés, hogy mennyi minden szól az ellenzék győzelme ellen. Merthogy a rezsim és ellenzékének alapvetően kiegyensúlyozott népszerűsége ellenére a két fél teljesen kiegyensúlyozatlanok. Előbbiek beboríthatják az országot óriásplakátokkal, kezükben van a közmédia, a megyei sajtó, a két legnagyobb internetes hírportál, százmilliókat költhetnek internetes trollokra, buszok százaival szállítgathatják a rajongóikat az országos demonstrációkra, a költségvetést teljesen felelőtlenül kezelve ezermilliárdos tételekkel próbálhatják megvesztegetni a választókat, olyan mélyen beette magát a korrupció az államba, hogy a bírósági végrehajtói kar elnöke és az igazságügyi államtitkár már közvetlenül érintett és extrémen valószínűtlennek tűnik, hogy ők nem csak a feláldozható hülyék az ügyben, hanem a valódi főbűnösök. Az egységes ellenzék viszont szegény, szervezetileg kicsi, tapasztalatlan.

 

Az erőforrások egyenlőtlenségétől még nem lesz reménytelen az ellenzék helyzete, de ez egy olyan tény, amit nem lehet elégszer elmondani, ha nem akarjuk alapvetően félreérteni a helyzetet és nem akarunk úgy tenni, mint azok a magyar fociszurkolók évtizedek óta, akik folyton a keserű, önpusztító kritika és a határokat nem ismerő álmodozás szélsőségei között hánykódnak.

 

Focinyelven szólva, az egységes ellenzék egy kiscsapat, a rezsim pedig egy sztárklub. Ez a realitás, amit el kell fogadnunk. Ettől még minden okuk megvan, hogy győzni akarjanak azok, akik az ellenzéknek és nem a rezsimnek szurkolnak, csak éppen tudniuk kell, hogy a győzelmet egy kiscsapatnak egészen másfajta taktikával, egészen más képességekre támaszkodva kell tudnia kivívni, mint egy sztárcsapatnak.

 

Ennek – az ellenzék kiscsapat mivoltának – fényében érdemes megítélni azt a tényt is, hogy a vaskos meglepetéssel zárult előválasztás után az ellenzék hónapokig nem tudott magához térni: az aktivisták hullafáradtak voltak, a veszteseknek fel kellett dolgozniuk, hogy vesztettek és a további lehetőségeiket kellett mérlegelniük, a győztesnek pedig szembe kellett néznie azzal, hogy az előválasztási kampány egészen más feltételek között zajlott, mint az országos politika. Ez egy rettentő nehéz tanulási folyamat volt minden érintett számára, ami sajnos úgy ment, ahogy ment: de semmi okunk nincs csodálkozni azon, hogy nem ment gyorsabban, sem könnyebben. Ettől még az előválasztás hatalmas teljesítmény volt az ellenzék részéről, a magyar politikai demokratizálásának fontos mérföldköve, amely ráadásul végérvényesen lezárt belső vitákat, amelyeket az ellenzék magától nem tudott volna megoldani. Nem mellesleg, hatalmas pofon volt a Fidesznek, amely nem kevésbé mérte félre a politikai erőviszonyokat mint Karácsony vagy Dobrev kampánycsapata.

 

Jobb lett volna, ha gyorsabban magához tér az ellenzék az előreválasztás után? Persze. De nem meglepő, hogy nem így történt. És a lassúság szerencsére nem is teszi semmissé az előválasztás eredményeit, hiszen még mindig hetven nap van a választásig.

 

És persze ugyanennek – az ellenzék kiscsapat voltának – fényében kell megítélni a népszavazási kezdeményezés sikerét is. Persze, hogy lehetett volna gyorsabban, több aláírást gyűjteni jobb körülmények között, de nem így történt viszont az ellenzék így is hozta a szükséges aláírásmennyiséget. És emellett újra tudták mozgósítani az aktivistáikat, összehangolni a kommunikációt és, ne feledjük, ez azt is jelenti, hogy – ritka siker – rá tudtak venni közel negyedmillió embert arra, hogy aláírjon. Nem azt akarom mondani, hogy egy kiscsapattól már ennyi is elég, hanem, hogy egy kiscsapattól nem brillírozást kell várni, hanem eredményességet, és mindent, ami ahhoz kell: fegyelmezettséget, alázatot, a saját képességeik maximális kihasználását, a saját korlátaik figyelembevételét és fáradhatatlan küzdelmet. Az egységes ellenzék pedig pontosan ebben lépett előre az előválasztás sokkjának feldolgozása után a sikeres aláírásgyűjtéssel és az azzal egyidőben aktivizálódó kampányával: ha lassan, ha nehezen is, de építi a saját stratégiáját és teszi, amit tennie kell, ha győzni akar.

 

Egyelőre nem nagyon szépen, nem különösebben elegánsan játszanak, sőt, néha kifejezetten lehangoló a látvány, néha meg egyenesen szívroham fenyeget egy-egy hibájuk láttán, de mégiscsak el kell ismernünk, hogy konokul, kitartóan és nem eredménytelenül küzdenek. Kiscsapat? Azok. De egyúttal mindazok csapata és nagyjából egyetlen reménye, akik nem akarják ezt a rezsimet még négy évvel meghosszabbítani. A győzelmükért a következő hetven napban még ennél is keményebben kell majd küzdeniük, de az aláírásgyűjtés sikere megmutatta, hogy ez nem teljesíthetetlen elvárás velük szemben. És, ne feledjük, április 3-án végső soron nem nekik, hanem nekünk, választóknak kell majd eldöntenünk a meccset. Az ellenzék valódi dolga ugyanis az, hogy hozzánk, a befejezőemberekhez eljuttassák a labdát, a gólt nekünk kell berúgnunk.