Majd azzal a lendülettel egymilliós havi bért ígért a tanároknak. Ha megjönnek a „visszatartott” uniós pénzek, természetesen csak abban az esetben. Mert a kormány már képtelen a saját bevételeiből finanszírozni az ország működését.

Mivel a kleptokrácia nem tudja fosztogatni az EU-támogatásokat, kénytelen közvetlenül a magyar költségvetést, az adófizetők összedobott pénzét fosztogatni, amik elvben az államot kellene finanszírozzák.

De nem teszik, az Orbán-kormány inkább magánzsebekbe forgatja (lásd még: Vodafone vagy az akkugyárak többszázmilliárdos támogatása), mintsem az ország működtetésére (például tanári vagy ápolói fizetésekre) költené.

Gulyás amúgy is csak a GDP 1,4 százalékára becsülte az uniós hozzájárulást, mások szerint az eléri a 4-5 százalékot is, de mivel nem jönnek, nincs miről beszélni. A Huxit tesztfázisában vagyunk.

Orbán amúgy is ambivalensen viszonyul az EU-hoz.

• Már első kormányzása idején, még az előző évezredben közölte, hogy „az Unión kívül is van élet”.
• Néhány évvel később pedig finoman szólva is félszívvel támogatta a belépést.
• Mikor visszatért a száműzetésből, komolyan meg volt sértődve, mert Brüsszelben a többi tagállam nem emelte pajzsra, és nem kapott kedvezményeket a konvergencia-program alól.
• Azóta pedig napról napra szisztematikusan építi le a jogállamot és a demokráciát, de nem tetszik neki, hogy Nyugat-Európából ezt rendre szóvá teszik.

Jellemző az a múlt heti kép, amin az Európai Tanács ülésének szünetében az állam- és kormányfők vígan trécselnek. Csak Orbán üldögél a helyén egyedül. Vele nem állnak szóba.

Pedig – miközben az indoklás valóban igaz – igen komolyan dolgozott azon, hogy legyen alternatívája.

Korábban, még tavaly nyáron, Tusnádon arról értekezett, hogy a kilépést majd akkor kell megfontolni, mikor már nem jönnek az uniós pénzek, mert 2030 körül nettó befizetők leszünk.

Nem leszünk, legalábbis gazdasági fejlettség alapján nem, ellenben már most is azok vagyunk, mivel nem jönnek az uniós támogatások, mert Nyugat-Európa idővel, egy évtized után rájött, hogy nem kellene finanszírozni a korrupt önkényuralmat.

Mint írtam már róla, tulajdonképpen nem tettek mást, mint Orbán javaslatát fogadták meg „a csaló és korrupt kormányok” támogatásának megvonásáról.

Mivel pénz már nem jön, az egyik lába kiesett a magyar uniós tagságnak. A másik kettő a közös piachoz tartozás, illetve az EU egységes politikájának befolyásolása.

Most mi jövünk – mondta például 2018 nyarán, arra utalva, hogy a 2019-es EP-választáson majd nagyot nyernek a jobb- és szélsőjobb pártok. A dolog nem jött be, ahogy a gazdasági konjunktúra neki kedvezett Magyarországon, Nyugat-Európában a kormányon lévő mérsékelt pártokat segítette.

Az általa jósolt lázadás éve, azaz a szélsőjobb a deklasszált választókra támaszkodó áttörése azonban elmaradt.

Nem jött ki a matek, a jobboldal még az amúgy szalonképtelen extremistákkal összefogva is csak erős kisebbségre lett volna képes az EP-ben, jobbnak látták tehát továbbra is a balközéppel és a liberálisokkal nagykoalíciózni.

Orbánt és pártját pedig kirúgták a Néppártból. Pedig nagyon jól el tudta volna magát képzelni, mint Európa vezetője. Saját propagandája ezt már tényként közölte róla.

A Felcsútbasi EB-elnöksége a politikai támogatás hiánya okán – mint a szélsőjobbnak is megfelelő (formálisan és akkor még) jobbközép politikus – esett kútba, nem pedig az országa jelentéktelensége miatt. Mert bár Magyarország mérete, gazdasági vagy katonai ereje nem számottevő, nemcsak Portugália, de még Luxemburg is tudott bizottsági elnököt adni. Országuk mérete éppenhogy alkalmas kompromisszumos jelölté tette Barrosót és Junckert is a német–francia vetélkedésben.

2019 után Orbán kénytelen volt új formáció után nézni, aminek az élére állhat. A terv alighanem a visegrádi 4-eken alapuló egyfajta ellenunió vagy kelet-európai konföderáció lett volna. A Független Államok Szövetsége (FÁSZ).

Nyíltan nem mondták ki, bár nem is nagyon titkolták, mit szerveznek. Lengyel-, Magyar- és Csehország, valamint Szlovákia mellé várták Románia, Horvátország, Szlovénia és Bulgária, sőt, Olaszország és Ausztria csatlakozását is. Felvették volna Szerbiát, Macedóniát és Montenegrót, valamint esetleg Görögországot is.

Az államszövetség lényege egy kelet-európai szabadkereskedelmi övezet, 100–200 millió közötti népességgel, amely meghagyja tagjai politikai önállóságát, olyan önkényuralmat építenek otthon, amilyet csak tudnak. Ebben a kontextusban értelmezhető például a trieszti magyar kikötő terve, vagy a Belgrád–Budapest vasút: a kínai áruk nem Nyugat-Európán keresztül, hanem közvetlenül érik el keleti régiót.

Ehhez persze ki kellett volna lépni az EU-ból, de semmi probléma, éppen erre készültek, Orbán biztosan. Ezért nincs például magyar euró sem, nem az uniós átlag utolérésének illúziója miatt.

Azonban ez a projekt is kudarcot vallott, hamvába holt, magva szakadt.

Előbb Ausztriában és Olaszországban bukott a szélsőjobb, és bár utóbbiban újra kormányra került, nem Orbánhoz közeledett, hanem Zelenszkijhez. Azután Horvátország és Románia közölte, hogy maradna Nyugaton, az előbbi az eurót is bevezette. Erre készül Bulgária is. Végül Macedóniában és Szlovéniában is elbuktak Orbán szövetségesei.

Ráadásul még a V4-ből is V3 lett: a csehek és a szlovákok se Orbán- és exitpárti kormányokat választottak, a lengyel ultrákkal pedig a Moszkva-barátság miatt romlott meg a viszony.

A terv amúgy nem új, már a második világháború után szóba került egy Szovjetunió II. létrehozása a Balti-tengertől az Égeiig, persze kommunista uralom alatt, de az oroszoktól függetlenül. Sztálin azonban vehemensen ellenezte a projektet, ez a magva a Titóval való konfliktusának is. Utóbb ennek kiváltására, az önmagukban életképtelen kisállamok gazdasági együttműködésére hozták létre a KGST-t.

A mostani, minimum felfüggesztett terv amúgy kiválóan illett volna Putyin elképzeléseibe is. Egy külön Nyugat- és Kelet-európai Unió (bár utóbbi még nevében sem lett volna unió) mellett ő maga a szovjet Unió újjáalakításán ügyködik, és mindjárt könnyebb lett volna a befolyása alatt tartania Európát, ha sikerül megosztania. (Lásd még a 2021. december 17-ei ultimátumát a NATO visszavonásáról az 1997-es határai mögé, azaz Kelet-Európát leválasztva Nyugatról.)

Európa újrafelosztásának terve azonban megbukott. Először is ott, hogy nem folytatódott az Egyesült Államok még Obama által megkezdett, Trump által folytatott (Afganisztán) visszavonulása a világból, az orosz hódítás már Kelet-Ukrajnában elakadt, reménybeli a kelet-európai szövetség pedig darabjaira hullott.

Az utolsó szöget a koporsóba Putyin inváziója verte be. Orbán különösen értetlenkedik azon, hogy a Nyugat nem érti meg, oda nem érhetnek el az oroszok, valamint hogy lengyelek, akik felé ő közvetítette Ukrajna felosztásának tervét Moszkvából, nem hiszik el, hogy Putyin majd nem akarná bekebelezni a nyugati-amerikai védőernyő nélkül maradt keletieket.

• És alighanem jól gondolják: Sztálin se engedte meg Titónak egy, a Szovjetuniótól független kommunista államszövetség létrehozását.
• Továbbá kétséges lenne/lett volna a terv gazdasági életképessége is.
• Nem különben a politikai egység nélküli szabadkereskedelmi övezet hosszútávú fenntarthatósága.

Most ott tartunk, hogy már csak Orbán (meg talán Vucsity) támogatja, senki más nincs mellette, illetve benne.

Viszont ott van az edukált szavazóréteg, amelyet évek óta készítettek föl arra, hogy Brüsszel rossz, a keleti szél jó. Ha nem volna kétségbeejtő, akkor szórakoztató volna látni, hogy az agitátoroknak még nem szóltak, hogy egyelőre nem aktuális, „pillanatnyilag” nincs jobb, egyelőre ne forszírozzák az ügyet.

Az egyik Bencsik nevű kombattáns például a múlt héten Huxit-visszaszámlálót indított, annyira biztos a kilépésben, hogy már csak annak időpontja kérdéses. Meg is indokolta azzal, hogy húsz éve csak a magyarok harmincnyolc százaléka voksolt a belépésre, ami kevés: „a magyar társadalom egy jelentős része (többsége) annak idején nem repesett az örömtől”. (Több mint hárommillió belépésre szavazó tehát szerinte nem elég.)

Bencsik szerint továbbá „Elszaladt húsz év, és azt mondhatjuk, hogy a magyar társadalom egy jelentős része (többsége) ma sem repes az örömtől. Őszintén szólva, egyre többször kérdezi magától ez a rész, és mind gyakrabban kérdik egymástól az emberek, hogy tulajdonképpen miért nem lépünk ki az Európai Unióból? Vajon meddig kell tűrnünk a zsarolásokat, fenyegetéseket, rágalmakat és megaláztatásokat azért, mert mi a demokráciáról, a szabad szólásról, az eltérő vélemények tiszteletben tartásáról, valamint a hazaszeretetről, a családok iránti felelősségről, az ősök tiszteletéről és sok minden másról az évszázadok, évezredek során kicsiszolódott értékrend szerint vélekedünk? Mikor lázadunk fel végre?”

A propagandistának természetesen nincs igaza (és akkor finom voltam), minden felmérés szerint a magyar társadalom többsége (kétharmada) konzekvensen EU-párti. Ugyanakkor ez a Fidesz-szavazókra már nem igaz: körükben enyhe többségben vannak a kilépéspártiak, akik úgy látják, hogy az EU káros Magyarországnak.

Ennyire futotta az évek óta tartó Brüsszel–Nyugat-ellenes kormánykampányoknak: egy mostani referendumon alighanem a maradás győzne. Ugyanakkor nem is lesz referendum. Nem is lehet, a Fidesz az országra oktrojált alaptörvénye tiltja népszavazás kiírását nemzetközi szerződésbe ütköző tárgyról. Márpedig Magyarország uniós tagsága nyilvánvalóan ebbe a körbe tartozik.

Ki lehet lépni azonban népszavazás nélkül is, sőt, csak úgy. Elég hozzá a Fidesz-KDNP kétharmada. Felhatalmazási törvény és valamilyen vészhelyzet esetén esetleg kormánydöntés, az önkénypárti AB aligha emelne kifogást.

Majd egy este 11-kor megjelenik a közlönyben, hogy a nemzetvezető úgy döntött, éjféltől nem tartozunk a nyugati civilizációhoz, a hívei pedig tapsolnak neki, a nyugdíjat úgyse az Uniótól várják.

Már rég így döntött volna, ha lenne hová átlépni. De „pillanatnyilag” nincs. Egyedül maradt, a kemény landolás pedig még a Fidesz-szavazóknak is nagyon tudna fájni. Egyelőre azonban csak Orbánnak fáj a magyar EU-tagság.