Mi a beszélgetés? – Kepes-csoda Szegeden az IH-ban

Úgy mesél, mint kevesen. A varázslat most két órán át tartott, ami negyedórának sem tűnt. Ha éjfélig ontotta volna magából a történeteit, vélhetően akkor sem állt volna fel senki. Mindenki hallgatni akarta.
Bod Péter

2022. szeptember 28. 12:41

Mi a beszélgetés? – Kepes-csoda Szegeden az IH-ban

Mi a beszélgetés? – tette fel nyitókérdését Kepes András kedden este az IH-ban a Mentorháló Pedagógiai Esték előadássorozatának most kezdődő új évadának nyitányán, ami a sorozat 123. darabja, ahogyan ez Porkoláb Mihály, az est szervezőjének ismertetőjéből kiderült. 

 

Kihalóban a beszélgetés, noha az emberek évezredek óta történeteket mesélnek – folytatta az egykori tévés újságíró, ami jelezheti, elemi az igény a beszélgetés és a történetek iránt. Richard Wagnert idézte, aki az írott szót „megfagyott beszélgetésnek” nevezte.

 

Az élő beszéd személyessége és varázslata nem pótolható semmivel. Erre Kepes András-estjénél bizonyítóbb erejű példa aligha szükséges. Nyáron olvastam el A boldog hülye és az okos depressziós című könyvét, és végig az volt az érzésem, hogy egy okos, bölcs ember megtisztel azzal, hogy megosztja velem élettapasztalatainak jelentékeny részét. A befogadás most annyival volt erőteljesebb, hogy ez az élőszó erejével történt. Persze olvasni jó, ez vitathatatlan.

 

Szétvert történetmesélés?

Sokáig megválaszolatlan kérdés volt, mi a beszéd és a gondolkodás kapcsolata. Bár azt érzékelhettük, hogy gondolkodás nélkül lehet beszélni, de azt sokáig nem tudtuk, hogy beszéd és nyelv nélkül lehet-e gondolkodni – tért át egy újabb témára. A tudomány szerint lehet.

Kepes András mesél (fotók: Szabó Luca)

 

A történetmesélést szétverte a Covid-járvány, mert nem találkozhattunk és nem beszélgettünk egymással 

 

– maradtunk az est alaptémájánál. Ugyanakkor az is igaz, hogy Boccaccio a világirodalom egyik legnagyobb hatású művét, a Dekameront az 1348-as pestisjárvány alatt kezdte írni, a mű keletkezéstörténete elválaszthatatlan a középkori karanténtól. Egy szó, mint száz: mesélni a szélsőséges körülmények között is lehet. Sőt, nem ritkán, csak akkor igazán – hangzott az idetartozó érvelés. Magyarországon a kávéházak voltak hosszú ideig történetmesélés helyszínei – tért át hazai vizekre Kepes András, aki ennek kapcsán Molnár Ferencet idézte, aki szerint azért jó kávéházban lenni, mert akkor nincs otthon, de nincs levegőn sem. A közönség nevetése nem maradt el. Általában is igaz, ültek az est poénjai, amik egyikében még egy kistelepülés egykori gázszerelője is feltűnt, mint a mesék legkisebb fiának alteregója. Igaz, őt ezen az estén kinevették.

 

Amire Psota Irén döbbentette rá

Kezdő riporterként a kor ünnepelt színésznőjével, Psota Irénnel kellett interjút készíteni Kepes Andrásnak. Hiába volt az alapos felkészülés, az okos, helyénvaló első kérdésre a színész annyit válaszolt: igen. A második hosszabb kérdésre pedig azt: nem. Mi lesz ebből, ha ez így megy tovább? – idézte vissza az akkor rajta átfutó rettenetet az este vendége. Ám Psota megkönyörült rajta, és negédesen megkérdezte: szeretne egy jó interjút készíteni vele? Egy pillanat alatt minden megváltozott, dőlt a szó a művészből, aki innentől elbűvölően válaszolt.

 

Akkor értettem meg, hogy 

 

az interjúalanyon múlik, és nem az újságírón, milyen lesz az interjú. Az újságírónak az a feladata, hogy megteremtse azt a légkört interjú közben, amiben a megkérdezett jól érzi magát és szívesen válaszol.

 

Robert De Niro nem, Márquez igen

Az estnek azt a címet is adhattuk volna, és nem jártunk volna messze az igazságtól: kivel sikerült interjút készítenie Kepes Andrásnak, és kivel nem? Az utóbbiak kategóriájába kevesen kerültek volna, de Robert De Niro mindenképpen. A szüleivel gyerekkorában Argentínában élő Kepes spanyolul olvasta a dél-amerikai irodalmat, és bármennyire szerette volna, sokáig nem sikerült kamera előtt beszélgetni Gabriel García Márquezzel.

 

Úgy utaztak ki 1982-ben Stockholmba az irodalmi Nobel-díj átadására, hogy ez vagy sikerül, vagy nem. Az utóbbira volt lényegesen nagyobb esély. Üres kézzel hazajönni, nem nagy dicsőség – ezt tudták. Márquez kizárólag a svéd és a kolumbiai tévének nyilatkozott, különben megközelíthetetlen volt. Az idetartozó történet ágas-bogas. Nehéz és hosszú lenne ezt írásban elmesélni, a lényeg, hogy sikerült az író feleségével telefonon beszélni, aki végül elintézte, hogy Márquez kamera elé álljon. Nagyon jó interjú lett, nagyon jókat mondott – emlékezett vissza kedden, Szegeden erre a beszélgetésre az egykori tévés személyiség. 

 

A másik nagy dél-amerikai írószerelme, az argentin Julio Cortázar volt, vele Párizsban interjúzott, de nem volt könnyű erre rábeszélni az alkotót. Csak akkor állt kötélnek, amikor Cortazár számára kiderült, hogy tényleg régen üldözi Kepes az interjúigényével. Tanulság itt is akad: a jóindulatot tudni kell elnyerni.

 

Woody Allent lekésték, de összejött

Woody Allennel az 1980-as évek elején készített mára legendássá vált interjút a Stúdió című kedd esténként jelentkező kulturális magazin munkatársa New Yorkban. Az amerikai rendező híres volt arról, hogy nem adott interjú. Volt úgy, hogy évekig. Ezért volt meglepetés, hogy az első szóra Kepes András rendelkezésére állt, ám ő nem kapott pénzt a kiutazáshoz, így kénytelen-kelletlen lemondta a beszélgetést. 

 

Idehaza akkor mutatták be a rendező akkori új filmjét, az Annie Hallt, és egyszeriben mindenkinek sürgős lett, hogy készüljön interjú Woody Allennel. Óriási blama volt az interjú lemondása, majd az újbóli bejelentkezés. Az operatőrével úgy utaztak ki New Yorkba, hogy nem kaptak határozott ígéretet a beszélgetésre a rendező produkciós irodájától. Öt napig telefonáltak és vártak. Majd 

 

mikor megkapták végül az időpontot, a szakadó eső miatt nem jutottak taxihoz, és lekéstek. A produkciós iroda vezetője, mintha mi sem lenne természetesebb kocsival kivitette őket az éppen zajló forgatás helyszínére, így készült el a beszélgetés Woody Allennel. 

 

Hosszabban beszélgetett szintén az Egyesült Államokban Kepes Martin Scorsese-vel, akinél megpróbált közbejárást kérni, hogy eljuthasson Robert De Niróhoz, aki ezt elutasította. Amerikában nem úgy működnek a dolgok, mint Európában – vonta le az esetből a tanulságot az est vendége. 

 

Egy tudósítás lehetőségei elégtelenek ahhoz, hogy visszaadható legyen ennek az estnek minden mozzanata, hangulata, vibrálása, intimitása. Így csak érintőleges említhetem meg, hogy mulatságos körülmények után készített interjút az egyik valaha volt legnagyobb magyar tévés személyiség Cannes-ban egy kisvendéglőben a francia filmezés egyik óriásával, az 1950-es, 1960-as évek színészfejedelmével, Jean Marais-val. 

 

Tanulságos történet volt, hogyan és miért állt rá a kanadai születésű világhírű színész, Donald Sutherland, hogy interjút adjon a Magyar Televíziónak, aki akkor tudta meg Kepes Andrásról, hol található Magyarország és azt is, hogy ott is létezik tévé. 

 

Az esten mások mellett szóba kerültek olyan világhírességekkel készített beszélgetések, mint Frederico Fellini, Marcello Mastroianni és a világhírnevet érdemlő angol filmrendező, Lindsay Anderson. Nem maradhat ki a sorból a Dalai láma sem.

Izgalmas beszámolókat hallhattunk mongóliai és dél-amerikai utazásairól, az ott szerzett személyes és személyekhez kötődő élményeiről. 

 

Kicsit (nagyon?) úgy éreztem magam, mint az a költő által megjelenített gyerek, aki a Thomas Mann üdvözlése című versből lehet ismerős. Ő szólalt meg bennem, ő kérlelt, hogy ne menj el, hanem mesélj tovább. Úgy hiszem, ezzel az érzésemmel nem lehettem egyedül kedden este a Pedagógiai Estéken, Szegeden.