A vonat, mint filmes helyszín izgalmas játszótér a rendezők számára: egy zárt, mégis folyamatosan mozgásban lévő – így a határidő-logikát már a setting szintjén magában hordozó – tér, aminek adottságai széles műfaji skálán alkalmazhatóak, legyen az

• krimi (Gyilkosság az Orient Expresszen),
• thriller (Forráskód),
• zombifilm (Train to Busan),
• romantikus dráma (Mielőtt felkel a nap),
• posztapokaliptikus sci-fi (Snowpiercer – Túlélők viadala) vagy
• burleszk (A Generális).

A sebes szerelvények suspense-e abban rejlik, hogy a keskeny, folyósószerű, felépítést és a szűk korlátok közé szorított alapterületet milyen módon szolgálja ki a zsáner által keretbe rendezett narratíva. A leggyakoribb hatáskeltő-mechanizmus a hide and seek (bújócska) tematika: a karakterek a klasszikus labirintus struktúra helyett az elágazások nélküli, egyenes vonalú díszletek között kergetőznek, miközben vállukat a konfrontáció elkerülhetetlensége nyomja. Az akció-vígjáték vonalon mozgó David Leitch a Deadpool 2, az Atomszőke és a Halálos Iramban: Hobbs és Shaw után A gyilkos járattal igyekszik újabb árnyalattal bővíteni a mozdonyokon átívelő történetek palettáját.

Katica (Brad Pitt) Penge helyére ugrik be egy egyszerűnek tűnő küldetésre: egy Tokióból Kyoto felé tartó vonaton kell megkeresnie és ellopnia egy aktatáskát. Azonban pár megálló után világossá válik, hogy lesz még a küldetésben egy-két kanyar: Mandarin (Aaron Taylor-Johnson) és Citrom (Brian Tyree Henry) a Fehér halál (Michael Shannon) megbízása alapján szintén a váltságdíjat tartalmazó bőröndre pályáznak, míg útjukat keresztezi a titokzatos Herceg (Joey King), egy mexikói bérgyilkos, az orosz alvilág színe-java és Momomon, a készítők által kitalált, mókusszerű anime figura.

A gyilkos járat egyértelműen a szálak összefonódásából adódó káoszra épít, legyen az konkrét kapcsolat, vagy a véletlen által motivált találkozás: az eseményeket a vonat különböző pontjain egymást keresztező emberi sorsok gördítik előre, melyek egyben a film gerincét képző helyzetkomikum katalizátoraként értelmezhetőek. A nagy találkozások során fény derülhet múltbéli közvetett vagy közvetlen munkaviszonyra, régen elhúzódó családi viszályra, illetve gyakran előfordul, hogy az összetűzés teljesen váratlan, eseti jelleggel ad új csapásirányt a cselekménynek.

David Leitch alapvetően két rendező életművéből merít, amikor az azonos című japán regényhez nyúl: Quentin Tarantino intertextualitásban tobzódó, wuxia műfaját felhasználó világát (Kill Bill 1-2.) házasítja Guy Ritchie szatirikus, történetszálak sokaságát szimultán mozgató, intenzív vágásokkal teletűzdelt, bűnözőit pikírt (néha fárasztó) egysorosokkal felvértező, stílusával (Blöff, Úriemberek). A fúzió primér szinten tökéletesen működik: az akció pereg, a vér fröcsög, sorjáznak a kisebb-nagyobb befolyással bíró fordulatok. Sőt, A gyilkos járat eredményesen figurázza ki a bevett archetípusokat, legyen az a jóképű, halhataltan protagonista, valódi kilétét leplező tégla, vékony-tömzsi bérgyilkospáros, vagy a bölcs aggastyán, aki trénerkönyvek vett idézetekből építi identitását. Ugyanígy a műfajhoz tartozó sztereotípiák sem ússzák meg: pár másodperces A-kategóriás cameo-k, végső párbaj, halottnak hitt szereplő újra felbukkan, popkulturális utalások, semmiből megjelenő megmentő, barátból ellenség, ellenségből barát; ám szinte minden aspektus a paródia eszközévé válik.

A gyilkos járat talán legnagyobb erénye, hogy egy pillanatra sem veszi magát komolyan, így a féktelenül szabadulhat el a totális téboly: szinte minden karakterhez tartozik egy-egy humoros pillanat, bár a prímet kétségtelenül Citrom viszi, aki csalhatatlan emberismerőként egyből rálát a gyanús alakok jellemének mélyrétegére. Brad Pitt is hozza a szokásos formáját, akit vélhetően hatvanhoz közel egyre kevesebb hasonló szerepben fogunk látni, így az ilyen alkalmakat mindenképp érdemes megbecsülni.

David Leitch mozija a több, mint kétórás játékidővel is jól sáfárkodik: míg a legtöbb kommersz akcióvígjáték kilencven percet sem tud megtölteni tartalommal, addig A gyilkos járatban – néhány túlontúl fárasztó szegmensen kívül – nincsenek üresjáratok, feleslegesen elnyújtott háttérsztorik – pedig még egy hétköznapi vizespalack váratlanul eseménydús napjába is betekintést kapunk.

A rendező zsánerben szerzett tapasztalata is végig érvényesül: kiválóan koreografált verekedések, dinamikus vágás és vég nélkül sorjázó gegek színesítik a szüzsét – még ha a színvonal főleg a film második felére egyre vegyesebb összképet mutat. A készítők azonban tisztában vannak a műfaj eszközrendszerének sutaságával és folyamatosan emlékeztetik is a nézőket, hogy a látottaktól ne várjanak racionalitást, elemi logikát vagy a következetes szerkesztésmódot – a különbség ebben az esetben abban rejlik, hogy a film minden más szempontból (legyen az látvány, dialógusok, karakterek közötti kémia vagy poénok) átlag fölötti fordulatszámon robog a legutoljára talán a Volt egyszer egy Hollywood zárójelenetének elborultságához fogható finálé felé.

Ahogy a cukrozott ital hatása átmeneti a nyári forróságban, úgy A gyilkos járat is addig működik, amíg az abszurd őrület elfedi a narratívában snittről-snittre keletkező lyukakat: ha a néző elkezdi szétszálazni az eseményeket gyakorlatilag minden második jelenetben szálkát talál, ám ezek a logikai buktatók egy pillanatig sem fogják zavarni a könnyed szórakozásra vágyókat. A Brad Pitt nevével fémjelzett mozi mágnesvonatokat megszégyenítő tempóban tarolja le a vásznat és minden nyilvánvaló hiányossága ellenére eléri a menetrendben meghatározott célt, még ha az utazás ténye – a Thomas, a gőzmozdony referenciákon kívül – ugyanilyen gyorsasággal kopik ki az utas emlékezetéből.