A tanár némi töprengés után felnyalábolta a táblához tett krétát, aztán kabátot húzott, régi, agyonhordott, kopottas farmerdzseki, és kisétált az épületből. Ki, egészen az utcára. A tavasz már ott leskelődött a sarkon, mintegy jelezve, hogy készen áll a hatalomátvételre. Emberek szaporázták a lépteiket, miközben a tanár térdre ereszkedett, és elkezdett betűket felírni, felrajzolni a járdára, egyiket a másik után. Akkurátusan, precízen tette a dolgát, mintha azon múlna bármi is, hogy szépen mutat majd a felirat, avagy sem.

Mintha ezen múlna a jövő.

Néhány perc alatt elkészült, aztán felállt, messzebb sétált, és onnan nézte a művét.

Sztrájk!

Ezt varázsolta oda az aszfaltra és néhány pillanatig úgy érezte, hogy ez élete főműve. Nem a száz meg ezer lelkiismeretesen leadott tanóra, nem a fárasztó, de szükséges korrepetálások, a beugrások, a helyettesítések, az élet útján elindított, megszámlálhatatlan fiatal gyerek...

Valamiféle bizsergést érzett ott legbelül, ahogy nézte a művét. Közben többen is megálltak, körülötte. Akadtak akik tapsoltak, bátorítóan odaszóltak neki, hogy veletek vagyunk, harcoljatok meg az igazatokért. De mások hangosan tettek megjegyzést, és a tanár tisztán hallotta, amikor azt mondták neki: „mit majomkodtok itt, mit sajnáltatjátok magatokat, egész nyáron strandoltok, menjetek vissza dolgozni, tanítani, elég ebből a cirkuszból.”

Mennyi feszültség, frusztráció, indulat és gyűlölet!

Mennyi minden lakozik a magyar emberben!

Mit csináltak velünk?

A tanár rémülten pillantott körbe, és leste riadtan az egyre nagyobb tömeget. Pedig ő csak afféle jelzést küldött a világba, jelzést, hogy bajban vannak, hogy ez így nem mehet tovább, hogy kutyába se veszik őket, a megbecsülésnek a legkisebb, a legminiatűrebb jelét sem érzik.

Hogy harcolniuk kell.

Hátha most történik valami. Hátha ez a szó, amit idefirkált, hátha az a belső erő, amely dolgozik benne, és egyre több kollégájában, hatással lesz a hatalomra. Mert mindig is kiszolgáltatottak voltak. Kiszolgáltatottak és megalkuvók.

Megalkuvók.

Sokszor mondogatta magában ezt a szót annak idején, amikor a jóságos Leninről hablatyolt történelemórán a diákjainak. Amikor a hős amúri partizánokról tartott előadást, amikor a tavaszi forradalmi napokon a kommunista rendszer által összemosott negyvennyolcas hősöket kellett egy napon emlegetnie Kun Bélával, Szamuely Tiborral, a vörös terrorral. De hazudnia kellett a háborúról, a szovjet katonáról, a kanos, kiéhezett Igorról, Szásáról, Vlagyimirről, a gátlástalan dúvadról, aki lerángatta, letépte a félelemtől remegő lányok asszonyok, ruháját, bugyiját. Hazudniuk kellett, mert egy rendszer kiszolgálói voltak. Magánemberként, tanárként megtehette volna, hogy elmegy teherautósofőrnek, és egy dübörgő, zakatoló ormótlan ZIL-lel járja az utakat, mint Kánya a Kenguru című film loboncos hajú főszereplője, és a háttérben majd a Fonográf slágerei szólnának. De ő tanítani akart, mert ez volt az élete. Olyan volt, mint Szombathy tanárúr a Megáll az időből, aki szépségre, erkölcsre, tisztaságra neveli a tanulókat.

Illúzió volt az egész.

Illúzió, egy hazug, történelemhamisító rendszerben.

De fiatal volt, tanári diplomával a kezében, világmegváltó gondolatokkal látott munkához és a gimnázium ahol foglalkoztatták, olyan volt a számára, mint egy színpad, amelyen Shakespeare-t, Boudlaire-t, Verlaine-t, Byront idézhette meg.

A költészet, mint örömforrás.

Most meg itt áll, kezében egy krétával – mintha egy vadonatúj krétakört alakított volna.

Közben a gyerekek ott bent az épületben csak vártak és vártak. Mi járhat a fejükben? Mit gondolnak a körülöttük lévő világról, amely egyre szabálytalanabb, és követhetetlenebb? Otthoni magánórák a szobában, számítógép előtt ücsörögve. Már ez is lélekromboló lehetett, mindenhonnan a járványról hallottak, a kórházban ápoltakról, a lélegeztető-gépen lévőkről, a halottakról – immár több mint negyvenkétezer elhunyt magyarról.

• Lehet így is lazáskodni?
• Jófejeskedni?
• Megjátszani a nemtörődöm ifjút, aki magasról szarik mindenre és mindenkire?
• Megjátszani a lázadó ifjúságot?

Látta rajtuk a zavart, látta az útkeresés nehézségeit, a jövő bizonytalanságát. De neki éppen az a dolga, hogy egyenesben tartsa őket, egy hullámok által dobált hajón, hogy ő legyen a kapitány.

Ó, kapitány, kapitányom!

Sokszor gondolt John Keatingre, a legendás tanárra, a Holt költők társaságából, aki olyan hatással volt a gyerekekre, amely minden pedagógus álma. Megváltoztatni a gondolkodásukat, élmény- és tudásanyaggal ellátni őket, világképet formálni bennük, ideát és realizmust egyszerre beléjük plántálni.

Elindítani őket az élet kacskaringós útján.

Embert próbáló feladat.

A tanár büszke volt, hogy ezt csinálja, hogy ezt tanulta, ezt választotta hivatásnak és erre esküdött fel. És felháborította, hogy a hatalom semmibe veszi és senkinek tartja őt. Őt és valamennyi pedagógust. Éhbért kapnak, de ez a fizetség még arra is kevés. Olvasta a kolléga kétségbeesett palackpostáját, a penészes alagsori lakásról, a hitelcsapdáról, az embertelen életkörülményekről. Hány pedagógus élhet így?

De önző gondolkodás az, ha csak saját magukra gondol. Az ő sztrájkjuk másokért is van, az egészségügyi dolgozókért, a kizsigerelt, csendrendelettel, szájtapasszal sújtott orvosokról, nővérekről, a közalkalmazottakról, a kisemberekről, akiket árstopos csirke-farháttal fizetnek ki.

Ácsorgott még néhány ember ott a járdán, a Tanár figyelte őket, és eszébe jutott egyik kedvenc idézete John Keatingtől, a nem létező példaképétől, amely úgy szólt: „Az igazság olyan takaró, ami alól kilóg az ember lába, az ember hiába rángatja, valamije mindig kilóg alóla, akárhogy cibálja, valamije mindig fázni fog attól fogva, hogy először felsírunk egész addig, míg utolsót sóhajtunk...”

Az igazság mellettük van.

Ebben egészen biztos. Még akkor is, ha néhány kolléga erről nem akar tudomást venni, hogy őket hagyják békén, eszükben sincs sztrájkolni, tiltakozni, jó így minden, ahogy van. Félnek. Féltik az állásukat, a minimális fizetésüket, és inkább kussolnak, inkább kollaborálnak, ezzel a hazug, álságos rendszerrel. Mert az. Jóságról beszél, a nemzet fontosságáról, a hazáról, miközben dugdossa a pénzt a malacperselybe. A tanár sokszor beszélget a kollégáival a korrupcióról, az egymás után kiderülő mocskos pénzlenyúlásról, a hirtelen meggazdagodásról. És mindig abban maradnak: fizessék meg őket tisztességesen, aztán lopjanak amennyit csak tudnak. De megalázó módon bánnak velük, és immár sztrájkolni sem engedik őket. És az a több mint húszezer ember, aki a közelmúltban részt vett az országos méretű tiltakozáson, most mint valami gonosztevő, úgy szerepel a hatalom ellenőrző könyvében. Már bírósággal is fenyegetik őket, innen egy lépés, hogy példát statuáljanak velük.

Kirúgással, perekkel.

A tanár hazaindult. A felirat ottmaradt helyette, mintegy mementóként az iskola előtt. Otthon kinyitott egy üveg sört, és pillanatok alatt felhajtotta. Valami csillapíthatatlan szomjúság dolgozott benne: kiabálni akart, üvölteni, hogy elég ebből! Aztán bekapcsolta a réges-régi magnóját és meghallgatta kedvenc számát az Art of Noise-tól a Legacyt. Milliószor szólt már neki ez a dal, ha rosszkedve volt, akkor is felpezsdítette ez a furcsa ütem- és dallamorgia. A felesége látta rajta, hogy most min megy keresztül és inkább nem kérdezett semmit. Évtizedek óta együtt éltek, együtt fizették a két és félszobás panellakásra húsz évre felvett hitelt. Együtt nevelték fel a fiúkat, és együtt kergették az álmaikat. De miről is szóltak ezek az álmok: nyugalomról, biztonságról.

Nem többről, nem kevesebbről.

Csak a mindennapi harmóniáról, amelyet egyik ember adhat a másiknak.

Amelyet egy munkahely nyújthat a dolgozójának.

Közel harminc évvel az úgynevezett rendszerváltás után olyan volt ez az egész, amibe a Tanár s a kollégái belekerültek, mintha álmodnák. Miközben sikerpropaganda szól mindenhonnan, épülnek a stadionok, gazdagodnak a hatalom haszonélvezői, az a szűk kör, miközben megy a rongyrázás jachtokkal, magánrepülőkkel. Ők néhány ezer forintért tüntetnek.

Ők, a csirke-farhát nemzedék.

A férfi bekapcsolta a tévét, futballmeccset nézett, a párizsi csapat játszott Messivel a csatársorban a Real Madriddal, és a férfi Messi miatt ült le a képernyő elé, mert rajongásig szerette őt. Barcelona volt a kedvenc városa, a Ramblas ezerszínű látványa. A hullámzó tömeg, az élet maga. És persze a Barça, Messikével. Aztán az argentin zseni odaállt a tizenegyes pontra letett labda mögé, és a férfi azt gondolta, ez a nap nem a siker napja és Messi elrontja a tizenegyest.

A kapus kivédte a lövést.

A tanár kikapcsolta a televíziót.

Hogy is mondta John Keating? Igen Keating: élvezd a pillanatot a Carpe Diemet, mert csak így van értelme a mának és a holnapnak. A férfi lefeküdt s azt álmodta, hogy reggelre a Rajnák nevű igazgatóhelyettes egy vastag szivaccsal feltörölte az utcára pingált feliratot, miközben egy Pierre nevű diák azt kiabálta a fülébe: le a csecsemőkkel, éljenek a csajok!

Másnap már az iskolában egyre többen hívták. Kollégák keresték, idegenek vidékről, Szegedről, Debrecenből, Győrből, Pécsről és azt mondták neki: veled vagyunk.

Veletek vagyunk!

És a tanár életében először érezte azt: immár nem megalkuvó.

És soha többé nem lesz az.