Jó, hát akkor itt fogunk élni – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. április 06. 14:55

Jó, hát akkor itt fogunk élni –
Sinkovics Gábor jegyzete

„Akkor tudod, mit kell megtanulnod? Nagyon kell vigyázni. Nagyon-nagyon észen kell lenni ebben az országban... Vigyázz Dinikém, nehogy megetessenek! Ne ugrálj, ne feltűnősködj! Tanulj, jegyezd meg a tananyagot, mondd vissza nekik! Ne jelentkezz, ne szólj soha feleslegesen...”

(Bodor úr örökérvényű üzenete az utókornak)

 

Finom, finom napsütés!

A férfi állt a kert közepén klottgatyában, pörköltszaftos trikóban – hogy megfeleljen a panelproli típusának, ahogy írta egyszer nem is olyan rég a folyamatos epeömléssel küzdő, végtelenül ellenszenves alak. Állt a kert közepén széttárt karokkal, az ég felé fordulva, és szívta magába a nap energiáját. Szívta magába az ózon éltető erejét.

 

A napot és a levegőt nem vehetik el tőlünk.

Azt talán nem. Egyiket sem tudják privatizálni, okosba megszerezni, elosztani, gazdaságossá tenni. Megbolondult ez az idő – gondolta a férfi – most mintha nyár lenne, három napja meg néhány centi hóban hempereghetett volna ugyanitt. Elromolhatott odafent a klíma, vagy az is lehet, hogy a teremtő már szarik ránk. Érthető, ha így van, ami rosszat, ami bűnöset, ami alávalót lehetett, azt mi emberek elkövettük, és elkövetjük folyamatosan. A férfi becsukta a szemét, és egy kicsit már jobban érezte magát a vasárnap éjszakai sokk után. Hétfőn reggel úgy ébredt, hogy talán csak álmodta az egészet. A választás eredményét, az itt ünneplő, ott temetői hangulatot árasztó képsorokat. Az euforikus és megdöbbent arcokat, a nevetést, a harsány kacagást és a hangos zokogást. Mintha mindez csak valahol forgolódás közepette, az álmaiban történt volna meg. De nem: ez maga volt a valóság. A férfit sokkolta a felismerés, és szinte könyörgött, hogy ott lent, ott bent, a lelke mélyén valami segítsen neki, aprócska, vékonyka kapaszkodót nyújtson, afféle miniatűr biztató jelet, tudom is én, bármit. Hogy ne ugorjon fejest a háztetőről.

 

Gyűlölte a rendszert, amiben élt.

Gyűlölte a folyamatos hazugságot, az operetthazafiságot, a műkereszténységet, és a folyamatos gyűlöletkeltést. Nem ideologizált, nem filozofálgatott, a maga egyszerű módján ítélte meg a világot, és az országot, amiben élt. Már nem kért belőle. Elég volt az agymosásból, a hatásvadász mondatokból, a magyart a magyar ellen fordító, uszító mondatokból.

 

Elég volt a hokedlihuszár csatáiból.

Ahogy magasra emeli a fakardját, és támadást vezényel a nem létező ellenséggel szemben.

 

Nyugalmat akar, nyugodt hétköznapokat. Benne kisebb-nagyobb vitákkal, már akit persze érdekelt a politika. Vitákkal, érvekkel, sajátos világképpel, látószöggel, hiszen ez így van rendjén. Nem meggyőzni a másikat, nem leüvölteni a fejét, nem pofán vágni – meghallgatni. Már réges-rég nincs ilyen itt, Európa közepén ez megszűnt. Csak az árkok állnak, egyik meg a másik oldalon, töltött fegyverrel sorakoznak fel az emberek.

 

Mini-Viktor a széken állva, ezt hozta ki ebből a szerencsétlen országból.

Mert ezt akarta kihozni, ez volt az ő haditerve, a hatalom megtartásához.

 

A férfi naiv módon vasárnap este tízig hitt abban, hogy győz a józan ész. Hogy majd kilépünk a jobbágysorból és mint egy történelmi filmben, elzavarjuk a gazdagokat, az uralkodó osztályt, a dőzsölőket, a Döbrögiket, az urambátyám módjára élő műdzsentriket. Hitt benne, hogy a honfitársainak a többsége ugyanúgy hányingert érez ezektől, mint ő. Hogy a többség látja a folyamatos lopást, hallja a pénzszivattyú állandó zaját, átlát a negédes mondataikon, a szirupos monológjaikon, a haza immár elcsépelt, üressé tett emlegetésétől. Hitt benne, hogy elzavarják az élősködőket. Hogy kiveszik a kezükből a karmesteri pálcát, hogy szembesítik őket a hazugságaikkal, a tetteikkel.

 

Az elmúlt tizenkét esztendő egyre undorítóbb cselekedeteivel.

 

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

Éva asszony azt mondta abban a filmben, miközben nézett ki az ablakon, és látta a vérzivatart, az összeomló, összedőlő világot. Nem menekült el, ahogy a férje tette, inkább a gyerekeibe, a két fiába kapaszkodott, összeszorította a fogát. Valami megmagyarázhatatlan erőt érzett, és azt mondta, túlélünk mindent és mindenkit. Most neki is ezt kell tennie.

 

Elmúlt hatvan, hová menjen?

Adja el a házát, amelynek a hitelét még a mai napig fizeti, immár húsz éve? Hagyja itt a barátait, a rokonait, hagyja itt a Pest környéki kisvárost, ahol született, és amit mindennél jobban szeretett, ismert minden flasztert, minden sikátort, minden egyes beszögelést, hol itt, hol ott csókolózott, vagy sétált kézen fogva annak idején, amikor még a szerelmet kergette. És úgy futott a nő illata után, mintha valamiféle mágnes vonzaná.

 

Hová menjen?

Hová meneküljön a folyamatos propaganda, és győzelmi beszéd elől? Az utóbbi hetekben, ha olykor autóba ült, és bekapcsolta a rádiót, minden csatornán, tehát minden egyes csatornán (!) idegesítő, szájbarágó propagandát nyomtak hírek címszó alatt. Nem hitt a fülének. Nem volt, nem maradt olyan adó, amely ne a Fidesz szolgálatába állt volna, és amelyet ne a Fidesz pénzelt volna a háttérből.

 

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

Ezt mondogassam?

 

Ebbe kapaszkodjak? Ez lenne az a halvány kis esély a lélek mélyéről, ami reményt ad? Hétfőn olyan dühöt érzett, hogy majdnem átkiabált a szomszédhoz. Pontosan tudta, hogy a Fideszre szavaztak, ezt korábban többször is elmondták neki, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne üvöltsön be az ablakon, mint valami idióta, akinek elgurult a gyógyszere, és ne kérdezze meg tőlük fennhangon: nem látjátok mit csinálnak ezek? Nem látjátok, hogy Rodolfo módjára bűvészkednek? Nem látjátok a bubifrizurás gázszerelőt, ahogy a hegytetőn éldegél aranykalitkában, az ő jógázó Andikájával? Nem zavar benneteket, hogy a kisember gúnyájába bújt vezéretek olyan birodalmat, birtokot épít Hatvanpusztán, amelyre még Ceaușescu is büszke lenne? Nem fordul fel a gyomrotok az üres magyarkodó, népnemzeti lózungoktól, amikkel etetnek benneteket évek óta? Nem szégyellitek, hogy egy csapatba kerültetek a gagyival, a giccsel, Győzikével, Fásy Ádámmal, Pataki Attilával, a mulatós csávókkal? A seggnyaló zenészekkel, színészekkel, akik bármit megtesznek, bármit kinyilatkoztatnak, ilyen-olyan díjért, támogatásért, pozícióért?

 

Át akart menni a szomszédhoz.

Aztán szerencsére visszafogta magát. Jobb hogy nem nézik hülyének, jobb hogy nem látják az elkeseredettségét, a világvége hangulatát, még kiröhögik. Mert a férfi pontosan tudta, hogy ezek a fideszes nagyurak, élén a népünk bölcs vezérével most röhögnek a markukba, gúnyosan, elégedetten, cinikusan. Röhögnek, hogy épp azok tartják őket hatalomban, akiket semmibe vesznek, akiket éhbéren tartanak, közmunkásként, munkanélküliként, lecsúszott rétegként. Akiket krumplival, zacskós tejjel, kockacukorral, bármivel megvesznek.

 

A nyomor vámszedői.

Ezek irányítják az országot. Ezeket tartották most újabb négy évre hatalomban.

 

A férfinak kesze-kusza gondolatai között az is eszébe jutott, hogy Budapestnek, mint önálló városállamnak kellene működnie a jövőben, kitiltani onnan a fideszeseket, hogy aztán azok meg se álljanak Borsodig, Szabolcsig, az ő szavazóbázisukig, aztán csak kóstoljanak bele, lássák meg hogyan is élnek ott a magyarok. Az ő szavazótársaik. Az ő elvbarátaik. Budapestet hagyják békén. Építsék fel a Parlamentet Felcsúton, van ott hely bőven, a kisvasút, a mű tó meg a stadion mellett, ott aztán mondhatná a hokedlihuszár minden nap a győzelmi beszédét, a sikeres gazdaságról, a magyarok akaratáról, és az összetartozásról.

 

Hárommillió magyar másként gondolkodik.

Nagyjából hárommillió magyar most tüzes trónra tenné népünk bölcs vezérét.

 

Írhat bármit a propaganda, kihangsúlyozhatják minden egyes mondatban, az „ország akaratát” ez a három millió rühelli, gyűlöli őket.

 

Finom-finom napsütés.

Ezt nem vehetik el tőlünk.

 

A férfi elhatározta, hogy nem néz tévét, híradót, hírműsort. Nem olvas egyetlen újságot, portált sem, nem veszi be a lelke, a teste, hogy az önelégült arcukat, a cinikus, gyűlölködő lekicsinylő mondataikat olvassa, hallgassa, nézze. És nem akarta látni ezt a gyáva vezért sem.

 

A gyávát, aki nem áll le vitatkozni, aki nem megy emberek közé, csak az odarendelt pártkatonák előtt képes megnyilvánulni. Nem irigylem az életét. Nem irigylem a sikereit, nem irigylem azt a sok pénzt, amelyet a gázszerelő haverja meg ő megkeresett rajtunk, a mi nyomorunkon.

 

Jó, hát akkor itt fogunk élni.

A férfi bement a házba, levette a polcról kedvenc regényét, az Utas és holdvilágot, és ezredszer is elolvasta Szerb Antal gondolatait, amúgy biztatásként: „És Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a Toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog Ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami...”

 

Történhetik valami?

Talán még itt, ebben az országban is, amelynek lakói a jelek szerint mindig és mindig, újra és újra alárendelik akaratukat egy hatalomnak, hagyják, hogy irányítsák őket, hogy megmondják nekik hogyan éljenek, miként gondolkodjanak. Ilyenek vagyunk mi magyarok: a jobbágyszellem soha nem hal ki.

 

A Hold fényében ahogy megjelennek a Toszkán hegyek, A férfi egy pillalantra Mihálynak képzelte magát, afféle regényhősnek, és eszébe jutott mit mondott népünk bölcs vezére a választás után: ezt a győzelmet még a holdról is látták. És ez lenne a legjobb, a legeslegjobb: közben bekapcsolta az REM számát az Ember a holdon című számát, eljátszott azzal a gondolattal, hogy ez a győzelmi beszéd talán a holdon szólhatna a legjobban, ott a kárterek között. miközben itt a földön csend és nyugalom honol.

Még ezt érjem meg. Még ezt a pillanatot.

 

 

És a Nap besütött az ablakon, miközben a Hold valahol hátul, a messzeségben már arra készült, hogy újra átvegye az irányítást.