Jelentés nélkül látszani, tét nélkül létezni: három film a Skandináv filmfesztiválról

Önpusztító figyelemfelkeltés, elitek hányásától csöpögő luxushajó és az élet értelmét kereső, egymás legféltettebb kincsét feláldozó tinédzserek: a kilencedik alkalommal megrendezett Skandináv filmfesztivál szerzői szemüvegen keresztül tematizálja az érvényét vesztő, önmagát felemésztő posztmodern társadalmat.
Csomán Sándor

2022. szeptember 25. 20:44

Jelentés nélkül látszani, tét
nélkül létezni: három film a Skandináv filmfesztiválról

A skandináv film megkerülhetetlen, még az alkalmi nézők számára is körülírható címkévé vált: legyen szó rideg hangulatú, kegyetlen krimikről (A tetovált lány, Álmatlanság, Fácángyilkosok), filmtörténelmi alakok klasszikusairól (Ingmar Bergman, Aki Kaurismäki-életmű), vagy a Thomas Vinterberg és Lars von Trier által alapított Dogma-mozgalomról, az északi filmművészet felbecsülhetetlen ékkő a mozgóképalkotás palettáján. Ha az ehhez kapcsolható okokat kezdjük kutatni, már a felszín kapargatásánál világossá válik a legfőbb attribútum, mely azóta is a világ élvonalába emeli a Dániában, Norvégiában, Svédországban, Izlandon vagy Finnországban készült alkotásokat – az alkotói szabadság. Ahhoz, hogy az egyedi látásmód, a rendezői kézjegy, a művet az átlagtól eltérő vízió A-kategóriás fesztiválokon kápráztassa el közönségét arra van szükség, hogy a tehetséges művészek újra és újra lehetőséget kapjanak, hogy a film szövetanyagát felhasználva találjanak alternatív módokat egy-egy fontos történet elmesélésére. Természetesen a sikerek mögött egyéb, átfogó okok állnak (társadalmi berendezkedés, jelentős filmiskolák, a mozgókép kulturális helyiértéke stb.), ám mindezek újító szándékú szerzők nélkül csak „ideális munkakörülmények”; a skandináv film azonban évről-évre termeli ki magából a meghatározó, szakmát és nézőket egyaránt lenyűgöző műveket.

 

Az évente Art+ Cinema által rendezett, a kortárs északi filmremekekre szakosodott Skandináv Filmfesztivál két funkciót lát el egyszerre:

  • egyrészt sokszor jóval a megjelenés előtt álló, vagy akár magyar forgalmazásból teljesen kimaradó premierekre invitál,
  • továbbá a hatalmas mennyiségű termésből szelektálva (még ha ez nehéz is) igyekszik a legjelentősebb alkotásokat műsorra tűzni.

 

Az elit kasztjának tartalmatlan hegemóniája

Ennek megfelelően az egyhetes eseményt a cannes-i nagydíjat bezsebelő A szomorúság háromszöge nyitotta, amit az immáron kétszeres Arany Pálma-díjas (2017-ben a Négyzetért is megkapta a zsűri legmagasabb elismerését) Ruben Östlund jegyez. A svéd rendező öt évvel később – hasonlóan az előző filmjéhez – újra korunk érvénytelenségéről, a semmiben való lebegésről, az értékek elinflálódásáról és az elit kasztjának tartalmatlan hegemóniájáról beszél: Yaya (Charlbi Dean Kriek) és Carl (Harris Dickinson) mindketten modellek, kapcsolatuk (leginkább a nő részéről) inkább a látszaton, mintsem a tényleges érzelmen alapul. A férfi azonban a fejébe veszi, hogy „meghódítja” a fiatal, belül üresen kongó, influenszer-mantrákból identitást építő nőt, melyre jó alkalomnak tűnik az ingyenes luxushajókirándulás. Az álomba illő nyaralás során viszont korántsem úgy sikerül, mint ahogy elképzelte; a fedélzeten egyre furcsább véletlenek borzolják a kedélyeket, melyeken keresztül a főszereplők arcáról snittről-snittre kopik le a csillogó, valódi énjüket elfedő máz.

 

 

A szomorúság háromszöge (ami alapvetően a szemöldök közötti részre utal) három felvonásban karikírozza ki az ismert archetípusokat, legyen az buta modell, sztereotipikus orosz milliárdos, alkoholista kapitány vagy kontrollkényszeres személyzeti vezető. Míg az első inkább a pár interakcióit foglalja magába, addig a második rész kitágítva a horizontot holisztikus nézetből láttatja a magas státusztól megrészegült emberek dőzsölését, hogy aztán az utolsó fejezetben leszámoljon minden velük kapcsolatos illúzióval. Leginkább a korai, filmvásznon keveset problematizált, abszurd interakciókban (kinek kell fizetnie egy randi után?) és az azt követő hajón játszódó jelenetekben mutatkozik meg Östlund tagadhatatlan zsenialitása, ami vizuális és intellektuális szinten is képes megmozgatni közönségét.

 

A film október 6-ától nézhető a mozikban.

 

Ha nem figyelnek ránk, és ezt nem bírjuk elviselni, mindent bevállalunk azért, hogy a középpontba kerüljünk

Hasonló perspektívából közelít a svéd–norvég koprodukcióban készült Rosszul vagyok magamtól, ami Signe (Kristine Thorp) történetén keresztül reflektál a kortárs tendenciákra: a fiatal lányt moderáltan sikeres művész barátja mellett levegőnek nézik, ezért minden eszközt megragad annak érdekében, hogy magára vonja a figyelmet. Kezdetben hétköznapi hazugságokkal próbálkozik (például mogyoróallergia), ám ezek csak ideiglenes megoldásoknak bizonyulnak, így végül egy orosz, illegális gyógyszerrel súlyos bőrbetegséget okoz magának. Kristoffer Borgli groteszk drámája – ami a cannes-i filmfesztivál „Un certain regard” (egy bizonyos szemszög) kategóriájában debütált – az emberi természet egyik legsötétebb, a freudi ego által kordában tartott részéről szól: az önző (g)énről, mely kényszeresen a középpontban akar kerülni, bármi áron.

 

 

A központi metafora kezdetben a realitás talaján maradó, kényelmetlen feszültséget kiváltó helyzetek révén bomlik ki, majd a cselekmény egyharmadától egyre nagyobb hangsúlyt kap a fekete humor, ami leginkább Signe képzelgéseiben érhető tetten. A Rosszul vagyok magamtól mindezek mellett rengeteg kurrens kérdéskört érint:

tematizálja az álságos modellügynökségek világát (ahol az esélyegyenlőség jegyében egy vak nő szolgálja ki a vezetőket),

a posztmodern művészetet (Signe párja székeket állít ki),

valamint rámutat a párkapcsolati inga kilengésének veszélyeire (a figyelem túlnyomó részét a férfi kapja, így a nő egyre durvább eszközökkel próbálja kiegyenlíteni a szorongató helyzetet).

Borgli szuggesztív képei egy olyan tudatállapotba engednek betekintést, amivel kisebb-nagyobb mértékben mindenkinek meg kell küzdenie, még ha gyakran magunk előtt is tagadjuk a Signét kínzó démonok létezését.

 

A filmet november 24-étől játsszák a mozik.

 

És akkor Pierre felmászott egy fára

Van bárminek értelme? – teszi fel a kérdést a fűben hempergő Sofie (Maya Louise Skipper Gonzalez), amire Agnes (Vivelill Søgaard Holm) bizonytalanul annyit felel: persze, például a köztük lévő szoros barátságnak mindenképpen van. A kissé légből kapott válasz Pierre számára kevésnek bizonyul, ezért egy átlagos nap úgy dönt: mivel semminek sincs értelme, az iskolapad koptatása helyett innentől a semmit fogja csinálni. Az óra közepén kiviharzik a teremből, felmászik egy fára, amiről sem apja, sem tanárai, sem a diákok nem tudják lehozni.

Osztálytársai először bolondnak tartják, ám a fiú furcsa, konok különcsége idővel mindannyiukat megbabonázza, így az órák után először szavakkal próbálják meggyőzni (sikertelenül), majd Agnes felvetésére olyan dolgokat kezdenek el gyűjteni, amik fontosak számukra (Fontos Dolgok Halma). Az elsőre ártalmatlannak tűnő játék azonban kisvártatva nem várt fordulatot vesz: a diákok nem maguktól, hanem egymástól kérnek egyre bizarrabb dolgokat; így lesz a szandálból bicikli, hajkoronából imaszőnyeg, majd a templomi keresztből koporsórablás.

A Semmi (ami Janne Teller azonos című novellájának adaptációja) a sokszor emlegetett kérdést veszi alapul, aminek katalizátora a lázadó Pierre ragaszkodása saját, 14 év alatt levont igazságához: az életnek nincs értelme, a választott szakmádon/hivatásodon belül úgyis lesznek olyanok, akik jobban csinálják, ezért felesleges gürcölni a társadalom mókuskerekében. Kinyilatkoztatásait a nihilizmus filozófiájából kölcsönzi, amivel egyszersmind az egész osztály szemében egyfajta szimbolikus isten-alakká válik, akinek fel kell áldozniuk szerencsésebb esetben anyagi, rosszabb esetben fundamentális szellemi-erkölcsi javaikat, hogy elnyerjék tiszteletét. A tézis felvázolásától kezdve Trine Piil Christensen és Seamus McNally rendezése az egymásra licitáló, külső kontroll hiányában elfajult rituálé fázisait követi nyomon, ahogy a fiatal gyerekek próbatételről-próbatételre saját bőrüket viszik a vásárra, miközben a lét eddig ismeretlen mélyrétegeibe hatolva tanulják meg, hogy ugyan nehéz megfogalmazni, de az életnek igenis van értelme.

 

 

A Semmi gyakorlatilag egy coming-of-age tanmese, a „magára hagyott generáció segélykiáltása”, amit a felnőttek csak a tragikus végkifejlet után hallanak meg: Pierre tudta nélkül egy olyan szektát hoz létre, ami a gyerekekben lappangó, sok szempontból valóban – az oktatás vagy a szülők által – reflektálatlan bizonytalanságot erősíti fel. A diákok így jobb híján sűrítve, viszonylag rövid idő alatt egyedül néznek szembe a lét értelmetlenségével, hogy később annak morális határterületein újradefiniálják viszonyukat a világgal, az alapvető emberi értékekkel és végsősoron önmagukkal. A többnyire hű (részeiben vannak változtatások) adaptáció égető kérdéseket fogalmaz meg, viszont az események a játékidő előrehaladtával kiszámíthatóvá válnak (ki mit fog kérni a másiktól, „mi” lesz az utoljára feláldozva), így a végkifejlet szinte a néző szájába rágja az – egyébként valóban érvényes – tanulságot.

 

A Semmi november 3-ától látható a mozikban.

 

Már az említett filmek premisszájából nyilvánvaló, hogy a Skandináv Filmfesztivál leginkább azoknak szól, akik a megszokott popcornmozikon túlmutató, a mozgókép nyelvével és kifejezőeszközeivel kísérletező alkotásokra kíváncsiak. Az idei alkalommal a megszokott, premier előtti vetítéseken túl a Q-ügyosztály valamennyi krimijét (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta, A 64-es betegnapló, Hajtóvadászat) is műsorra tűzték a szervezők, amiket Budapest mellett öt vidéki helyszínen – Szeged, Szolnok, Szombathely, Debrecen, Pécs – nézhették meg az érdeklődők. Ha eddig kimaradt, akkor jövőre mindenképp érdemes jegyet váltani a tradicionálisan ősszel megrendezett északi filmmustrára, aminek Szegeden az előző évekhez hasonlóan a Belvárosi Mozi ad otthont.

Címlapon

mutasd mind