Integető alakok – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. március 30. 12:42

Integető alakok – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Élj napsütésben, ússz a tengerben, igyál a vad levegőn...”

 

(Emerson)

 

Látta-e, Nagyfőnök, Bernardo Silva gólörömét? Látta-e a portugálok mámorát, extázisát, hiszen tudom, mennyire szereti a futballt. De itt ezen a portói estén nem is a portugálokat kellett volna nekünk, magyaroknak nézni, hanem az ellenfelet.

 

Észak-Macedóniát.

 

Irigykedünk rájuk, Nagyfőnök. Irigykedünk, mert eljutottak oda, ahová mi csak szeretnénk évek, évtizedek óta: tétmeccsen verték az olaszokat, méghozzá Itália szent földjén, aztán alaposan megizzasztották a portugálokat. Náluk nincsenek új stadionok, nincs közpénzből fenntartott, a mi pénzünkből finanszírozott profi futball, nincsenek kiemelt akadémiák, nincs a napi közbeszédben, hogy: „sportnemzet vagyunk”. Aztán valahogy mégiscsak összekalapáltak egy ütőképes válogatottat, a nemzet pedig büszke rájuk, miközben a mi aranylábú gyerekeink Belfastban szerencsétlenkedtek, „az albán hősök” valami hihetetlen szerencsével, mákkal nyertek, a gólhelyzetek sorát elpuskázó észak-írek ellen.

 

De...

 

Tudja, Nagyfőnök, az lenne a legjobb, ha mi csak a futball miatt haragudhatnánk önre. Ha csak ez lenne a bűne. Ha csak azt vághatnánk a fejéhez, hogy NerBI-et csinált, saját játékasztalaként kezeli a bajnokságot, és kénye-kedve szerint tologatja az embereit a klubok, a sportszövetségek élére.

 

Ezt is nehéz elviselni.

Illene bemutatkoznunk, Nagyfőnök, ha már így megszólítottuk. Mi vagyunk a márciusi ifjak. Természetesen nem cz-vel írva, a tisztelet a hősöknek jár. Mi csupán átlagos magyar fiatalok vagyunk, akik szeretnék jól érezni magunkat ebben az országban. Mi vagyunk azok, akik most épp Jamest hallgatjuk, ahogy azt énekli, hogy Getting away with it – vajon megússza ön is?

  • Nagyfőnök, mi vagyunk azok, akik olykor tüntetni szoktunk, a Színművészeti Egyetem lenyúlása miatt, a pedagógusok éhbéren tartása miatt, az egyre aggasztóbb klímahelyzet miatt, a Putyini agresszió miatt.
  • Mi vagyunk azok, akik számon kérik a koronavírus-járvány több mint 40 ezer halottját.
  • Mi vagyunk azok, akik kalákában lebontanánk a hatvanpusztai birtokot, csak a törődés kedvéért.
  • És azok is mi vagyunk, akik sikoltozva, kiabálva ünnepeltük, amikor a propagandakiadványaik weboldalait meghekkelte a valóság.
  • Mi vagyunk azok, akiket nem sikerült maga mellé állítania. Sehogyan sem sikerült.

Bennünket ott látna legszívesebben az esztergapad mögött, a betonkeverő mellett állva, műszerészként, tudom is én ilyen-olyan szerelőként, riadt, ideges háziasszonyok szolgálatára jelentkezve. De mi tanultunk, tanulni akartunk, Nagyfőnök. És így lett belőlünk gondolkodó ember, akinek már saját véleménye, és világképe van.

 

 

Aki nem veszi be ezt a népi demokratikus maszlagot, amit tizenkét éve folyamatosan nyomnak. Nem szeretjük a matyó hímzéseket, Nagyfőnök, már ha érti mire gondolok. Nem szeretjük a műmagyarkodásukat, ezt az operett-hazafiságot, mert az egész csak egy szerep. Ha azt kérdezné tőlünk, kik is vagyunk mi pontosan, és mit akarunk, akkor azt válaszolnánk: senkik, akik csak szeretnék jól érezni magukat a bőrükben. Senkik, akik nem szeretik, ha rendre, fegyelemre próbálják nevelni őket. Akik nem szeretik, ha hamis ideológiával próbálkoznak. De ha már mindenképpen választanunk kell, akkor azt mondom, talán még a hippizmus áll hozzánk a legközelebb. Woodstock sártengerében, a szabad szerelem mámorával, a zene hatalmával. Mert jó is az, ha a régiből egyszer csak előbukkan valamelyik házibulin a The Doors zenéje.

 

Olykor irigyeltük apáinkat, nagyapáinkat.

Az ő lázadásuk nem műbalhé volt a Kádár-rendszerben. Az ő rock and roll koncertjeik, amiket végigtáncoltak, és amiken azt kiabálták: „Hello baby, te nyomorult állat, soha nem akartam különbet nálad...” még arról szóltak, hogy mindenki bekaphatja. A hatalom, a rendőrspicli, a tégla, aki ott ugrált közöttük.

 

A rock and roll nemcsak egy tánc volt. Nagyon nem.

Önnek, Nagyfőnök talán vannak képei erről az időszakról. Hiszen ön is volt fiatal, divatos szakállal, világmegváltó gondolatokkal. Soros Gyuri bá’ ösztöndíjával. Vajon mit gondol, amikor a tükörbe néz? Mit gondol magában, amikor egyedül marad, és meglátja mennyit és mennyit és mennyit változott. Nem ijed meg saját magától? Nem rémiszti meg, hogy mi, vagy inkább ki lett önből?

 

Tudja, a mostani fiatalok, és alighanem erről vannak adatai, jelentései, nagyon nem szeretik azt a stílust, amit képviselnek. Amit ön és a pártja, meg a pártjának a kiszolgálói, az a sok hangosan csaholó kutya és seggnyaló képvisel. Mi szeretnénk felnézni az államférfijainkra.

 

Tisztelet, tekintély, stílus.

Valami ilyesmi. Na most ez a szotyizós, vidéki földesúr fíling nem túl szimpatikus. Valamelyik protokoll-tanácsadója szólhatna ezért, és persze azért is, hogy milyen vicces az a mű kézcsók, amit olykor bemutat. Becsszóra mondjuk, Nagyfőnök, keressük mi a szimpatikus fejeket az önök brigádjában, de sehogyan sem találjuk. A Justin Biebernek öltözött gázszerelő még a legviccesebb közöttük, azzal a szőke szerelmes asszonnyal az oldalán.

 

Aztán ott van a Pistám, a vő, aki klasszul becsavarta az égőket megannyi városban, kellemes félhomályba borítva a településeket, aztán a nagy magyarkodás, hazaszeretet közepette meg sem állt Spanyolországig. Az lenne a leghelyesebb, Nagyfőnök, ha ön és a leghűségesebb emberei követnék oda. Van ott minden, pálmafa, jet-ski, kismedence, nagymedence, türkizkék tenger, amit akar. És akkor talán béke köszöntene erre a szerencsétlen országra, mert amíg ön itt van, Nagyfőnök, erre esély sincs. A folyamatos gyűlölködés, hergelés, a hisztériakeltés, az ellenségképgyártás, nem állhat meg. Ön, és az önben lakozó démonok ezt egyszerűen nem engedik. Szomorú ez, Nagyfőnök. Ilyen tehetséges ember, aki valóban vezethetné ezt az országot, megrögzötté vált. Kérdezhetné, persze (mint ahogy egyébként soha nem kérdezi...), hogy mi bajunk van. Hogy miért nem tudtunk tapsolni, amikor beszédet mond, a Kossuth Rádióban nyilatkozik annak a szemüveges, pislogó, alákérdező, szerencsétlen nőnek. Nos, pont ez a baj, Nagyfőnök, a folyamatos agymosás. Azt gondolják, hogy mindenki hülye ebben az országban. Hogy mindenki folyamatosan harci dobokat hallgat, kezében lándzsával, fakarddal, és ellenség után kutat. Hát nem, nagyfőnök. Ez az ön világa – az önök beteg világa.

 

Valamelyik nap nagymuternál voltam, tündéri asszony, hallgatja egész nap a nosztalgia rádiót, benne a hatvanas, nyolcvanas évek szirupos slágereivel és jönnek a hírek, másfél percben olyan propagandát nyomtak, olyan Orbán-idézeteket adtak le, hogy a lekvár is megmerevedett a spájzban. És ez az undorító, sunyi dolog, hogyan édesgették korábban a hallgatókat, semleges hírekkel, aztán ahogy közeledett, közeledik a választás, ott is nyomják a propagandát, mindenhol nyomják. Néztem ezt a vicces figurát, ezt a szemüveges okostojás fideszest, aki Pécsen egyszerűen kihúzta a konnektorból az ellenzék megmaradt kapcsolatát a világgal – elsötétítette a képernyőt, mondván, felháborította, hogy egész nap ellenzéki propagandát nézhettek a járókelők. Úgy látszik, nem tudja nézni a köztévét. Arról sem hallott, hogy a TV2 végtelenül rokonszenves csapata, ezek az igazi újságírók nyíltan, arra buzdítják a nézőiket, hogy Orbán Viktorra szavazzanak.

 

Ilyen országot vezet ön, Nagyfőnök.

 

És mi nem szeretjük ezt.

  • Nem szeretjük a mű-matyóhímzést, amelyben megtért, szentté változott énekesnő danolászik.
  • Nem szeretjük a fehér hajú kommersz dalnoklányt, ahogy azt üvölti, hogy Jeeeah!
  • Nem szeretjük, hogy Győzike, az egyik fő ideológusuk a kurvaanyázós haza hangja mellett.

 

Bármi is történik vasárnap, és bármilyen győzelmi beszéddel készül majd késő este, azt tudnia kell, hogy a fiatalok nem kérnek önből, Nagyfőnök.

 

De hogy valami pozitívat is mondjunk: parádés volt az a kisfilm, amelyben a szerb kollégájával szerepelt. Ülnek a vonatban, és integetnek a nem létező tömegnek. Csodálatos képek – ez az első őszinte film önről, Nagyfőnök.

 

Az integető alakok.

Akik mintha távolodnának a valóságtól. Olyanok önök ott ketten, mint Stan és Pan. És megy a vonat és önök integetnek az üres mezőnek, a hallgatag fáknak, a rohanó felhőknek, és az ember arra gondol közben, ez több mint jelkép. Hogy ez a szerelvény ez meg se álljon If váráig.