Ilyen egy tizenöt évig készült regény – Bak Róbert ajánlja Jennifer Egan Manhattan Beach című kötetét

Bak Róbert

2022. március 26. 10:40

Ilyen egy tizenöt évig készült
regény – Bak Róbert ajánlja Jennifer Egan Manhattan Beach című
kötetét

A most bemutatandó kötet szerzője, az amerikai kortárs posztmodern irodalom talán legjelentősebbnek tartott írónője, az 1962-es születésű Jennifer Egan már idehaza sem lehet teljesen ismeretlen, ugyanis néhány éve nálunk is megjelent az őt úgy istenigazából sikeressé tevő Pulitzer-díjas regénye, Az elszúrt idő nyomában, melyre a kritikusok és az olvasók is egyaránt felfigyeltek. Abban a műben aztán megvolt minden, ami miatt a posztmodernt szeretni (meg persze sokaknak utálni) lehet: a váltakozó idősíkok és narrátorok, a különféle és egymásnak néha ellentmondó narratívák, vagy az egészen furcsa módon kísérletező szövegek (volt benne például PowerPointban íródott novellabetét is), és még sorolhatnám. Ennek fényében különösen meglepő volt, hogy a majd’ másfél évtizedes gyűjtő- és kutatómunkája végén megírt, és a rangos Nemzeti Könyvdíjra is jelölt nagyregénye, a Manhattan Beach szinte egy az egyben hagyományos történelmi (vagyis pontosabban történelminek látszó) regényként olvasható.

 

A Manhattan Beach az Egyesült Államok történelmének egyik leggyakrabban megénekelt időszakában, a világválsággal megvert ’30-as években, illetve a II. világháború idején játszódik, és egy kimondottan furcsa és dinamikusan változó háromszögre koncentrál, miközben mellesleg az írónő megfesti a társadalmilag és mentalitásában is változó korszak tablóját is.

 

 

Történetünk elején a még gyermek Anna Kerrigan alvilági üzelmekben is részt vevő édesapját kíséri el egy nagyhatalmú üzletemberhez, Dexter Styleshoz, és bár a két férfi találkozójából a kislány sok mindent nem ért meg, de ez a látogatás, az itt megismert miliő és az itt rátörő érzések rányomják bélyegüket egész későbbi életére. Főleg azután, hogy az immáron felnőtt lány édesapja váratlan eltűnik, és ennek kapcsán ismét képbe kerül Dexter, akinek még az is lehet, hogy köze van az eseményekhez...

 

Mint említettem, Egan ezúttal egy írástechnikailag jóval visszafogottabb regényt írt, mint a korábbi Pulitzer-díjas alkotása, és a Manhattan Beachen aztán igazán érződik az is, hogy majd’ tizenöt évnyi kutatómunka áll mögötte. Ezen a bő félezer oldalon aztán mindent megtudunk a korabeli életről, legyen az az egyszerű munkások sorsa, vagy az alvilággal kokettáló milliomos vállalkozóké, a ’30-as, ’40-es évek New Yorkjáról (építészetéről, közlekedéséről, társadalmáról), vagy a meglepő módon búvárként elhelyezkedni akaró Anna szűkebb közegéről, a haditengerészetről. Egan meglehetősen aprólékosan írja le a dolgokat, nem siet sehová, ám szerencsére van benne annyi mesterségbeli tudás, amitől nem válik egy pillanatra sem unalmassá a szöveg, hiszen eközben egészen emberközeli és intim közelségbe hozza a szereplőket, akik sorsa és egymáshoz való viszonya folyton megváltozik. A szerző szépen jeleníti meg az egész addigi életét megkérdőjelezni és átértékelni kénytelen Anna belső vívódásait és döntéseinek következményeit, amelyek szépen rímelnek annak a változó társadalomnak a küzdelmeivel, amelyben például egyre nagyobb szerepet kapnak a frontra küldött férfiak helyét átvevő nők. És közben még ilyen költői szakaszok is akadnak:

 

„A takaró egészen lecsúszott az álláról, ahogy a tenger felé fordult, és közben úgy mozgott az ajka, mint egy mitikus teremtménynek, akinek átkai nyomán vihar támad, és szárnyas istenek tűnnek elő, míg izzó kék szemével az örökkévalóságba kapaszkodik.”

 

Jennifer Egan nagyregényét egy összességében véve jól sikerült alkotásnak tartom, és elsősorban a lassabb, aprólékosabb művek kedvelőinek ajánlanám, na meg azoknak, akiket érdekel a ’30-as, ’40-es évek Amerikájának, valamint egy széthullóban lévő családnak és egy alakulóban lévő szerelemnek a sorsa. Nekik minden bizonnyal tetszeni fog.