Ilyen, amikor egy karikaturista a semmiből ír egy pazar regényt – Bak Róbert ajánlja Maren Uthaug A világítótorony című kötetét

Bak Róbert

2022. november 19. 12:31

Ilyen, amikor egy karikaturista a
semmiből ír egy pazar regényt – Bak Róbert ajánlja Maren
Uthaug A világítótorony című kötetét

Az év végéhez közeledve megérkeztek a Polar kiadó legújabb könyvei, amelyek már-már szokásos módon ismét egy-egy idehaza teljességgel ismeretlen szerző révén bizonyítják be, milyen elképesztően mély a kortárs skandináv szépirodalom. Az egyik ilyen frissen megjelent alkotójuk az a dán Maren Uthaug, akit sokáig „csak” mint közéleti publicistát és karikaturistát ismertek hazájában, ám aki aztán váratlanul a negyvenes éveiben járva megírt több magas színvonalú, kritikai és közönségsikert egyaránt magáénak tudó regényt, mint például a jelen cikk témájául szolgáló A világítótornyot.

 

Az elmúlt években a dán irodalomban a magyaréhoz kísértetiesen hasonló fordulat következett be, mely révén a jellegzetesen posztmodern szemléletű művek erősen visszaszorultak, és a helyüket átvették az olyan hagyományos, realista hangvételű alkotások, melyeket stílusukat tekintve akár évtizedekkel korábban is írhattak volna. Ilyen realista mű A világítótorony is, amely azonban szerkesztéséből kifolyólag néha úgy játszik az olvasóval, mint egy vérbeli posztmodern.

 

 

Azt hiszem, senkit nem lep meg különösebben, ha elárulom, a regény java része egy dél-norvégiai világítótoronyban játszódik valamikor a XX. század első felében, és ezen a szűk 300 oldalon egy meglehetősen hányatott sorsú család letaglózó és brutális történetét ismerjük meg, mégpedig némileg meglepő módon egymás után három nézőpontból is. Uthaug ugyanis mind az apa, mind az anya, mind a lány szemszögéből meséli el ugyanazt a három évtizednyi történést, ám kihasználja azt az irodalmi „trükköt”, hogy az olvasó az E/3-as, semleges hangvételű narrációt hajlamos automatikusan valóságként felfogni, és erre felépíteni az adott regény világát.

 

„A harmadik napon Johan megkérte, hogy üljenek le egy padra a temetőben. Marie a szája elé kapta a kezét, amikor letérdelt elé. Bocsánatot kért, amiért ilyen hirtelen hozakodik elő az ötlettel, kezdte, de hosszú ideje gyötri már a lánykérés gondolata. Ugyan se gyűrűje, se munkája nem volt, megígérte, hogy hamarosan szert tesz mindkettőre. Marie arcát eláztatták az örömkönnyek, és a monológot félbeszakítva a nyakába borult és igent mondott. Szappanillat áradt a hajából. Johan hazakísérte menyasszonyát, és bekopogott leendő apósához. A lelkészt először meglepte a hír, de végül kijelentette, hogy semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy két fiatal egymásba szeret. Különösen azért nem, mert Johan szüleire egy szava sem lehetett, tette hozzá. Johan közvetlenül a lánykérés után átment a kikötőirodába, ahol a kezébe nyomták a világítótorony kulcsait. Hazafelé hangosan köszönt mindenkinek, aki szembejött vele.”

 

Uthaug mindegyik szereplőjénél mást és mást helyez a középpontba, mindvégig az adott figura vágyaira, álmaira esik a hangsúly, így bár az események mindig ott és akkor következnek be mindegyiküknél, de miután szép sorban fény derül mindegyikük motivációira, felborul és nem várt fordulatokat vesz az amúgy először pofonegyszerűnek tűnő történet.

 

A dán szerző univerzális toposzokkal dolgozik és egy olyan történetet mesél el, amely szinte bárhol és bármikor megtörténhetett volna. Így a viszonylag egzotikus helyszín ellenére is olyan természetességgel és átélhetőséggel tud mesélni a becsapásáról és az önbecsapásról, a saját magunkat és a környezetünket is gúzsba kötni képes vágyakról, vagy a hagyományos és változóban lévő női és férfi szerepekről, amelyet gyakorlatilag mindenki be tud fogadni (azt azért halkan megjegyezném, hogy a könyv számos durva erőszakos eseményt és szexuális aktust is ábrázol, így erre jó lesz mindenkinek előre felkészülni).

 

Maren Uthaug révén ismét egy színvonalas, kimagasló szakmai tudással rendelkező és elgondolkodtató skandináv szerzőt ismerhetett meg a hazai olvasóközönség, így A világítótornyot nyugodt szívvel tudom ajánlani gyakorlatilag minden irodalomszerető embernek, ám főleg azoknak, akiket nem riaszt el a nyers és kendőzetlen realizmus, és akik bármiféle szépítgetés nélkül szeretnek szembenézni a világ problémáival.