– Hogy van mostanában Kató néni?

– Várakozóan, mint ahogy sokmindenki a mai gubancos világban. A számlákkal van elfoglalva, hogy mi lesz. Bár kicsit szerencsés is, mert náluk a spórolást a családban régóta gyakorolják. Például, ha a férje ittasan ment haza a kocsmából, akkor deréktól felfele mindig energiamegvonás volt, derékon alól meg megszorítások. Ezt évek óta gyakorolják. A számlákra visszatérve ezen a téren sokat fejlődött, haladt a korral, bedrótozta a számláit, és elektronikusan fizeti azokat. Azért is mázlisták, mert a tehén beleheli az istállót, így ott sem kell fűteni. Sőt, az ura zeneszeretetét is hasznosítják: szeret a férje tangóharmonikázni, így a légszekrényen vágtak egy lyukat, tettek bele izzó faszenet és hőlégbefúvásos módszerrel...

– Ezt most találtam ki! De akkor látod te is magad előtt! Lehet, meg is tartom! Hát, így vannak Kató néniék mostanában...

– És a humor, a jókedvünk hogy van mostanában?

– Szerencsére a humor egy olyan természetes válasz a világ történéseire, amit nem lehet elfojtani akkor sem, ha nagy bánatunk van. Szoktunk sírva vigadni, meg a saját kínunkon nevetünk a legjobban, ezek igazak, nemcsak úgy mondjuk. És a humor akkor igazán jó, ha van benne egy pici düh. És úgy fogalmazzuk meg azt, hogyan kellene másképp csinálni. Szerintem ez is örök. Elemi vágyunk a nevetés, a humor. Nyilván mi, humoristák másképp gondolkodunk a humorról. Mi rendre megsértjük az „azonosság törvényét”: ha logikusan gondolkodunk, akkor tudjuk azt, mi, hogyan következik egymás után. De mi, humoristák ezt nagyon sokszor megfordítjuk, a feje tetejére állítjuk. Ezzel nem azt mondom, hogy a temetőben is szóljanak kabarécsatornák, hanem azt, minden helyzetben ott van, ott lehet a komikum.

– Maga a humor mennyire változott meg? Most könnyebb Rádiókabarét írni, vagy tíz évvel korábban volt az?

– Történjen valami, ez a lényeg! És hogy bele tudjunk kapaszkodni az emberi jellembe. A stand uposok jelentős része ez utóbbit használja nagyon erősen: az atomizált világunkat, a személyes világunkat karikírozzák ki. Amikor én kezdtem, a rendszerváltás előtt, majd a rendszerváltás idején, akkor annyi minden történt, hogy örültünk, ha mindenre reagáltunk. Más volt a nyelvezet is. A nyolcvanas években úgy kellett beszélni, hogy elrejtsük a mondanivalót úgy, hogy tudja mindenki, miről van szó, de mégse jelenjen meg. Ma már minden, mindenhol, mindenhogyan kimondható. És közben tartunk már ott, hogy nem nagyon kell történeteket kitalálnunk, az bőven elég, ha elmondjuk, mi minden történt velünk a szürkének mondott hétköznapokon.

– Mégis sokszor mondjuk egymásnak: mi van veled, milyen volt a napod? Semmi különös...

– Igen, de ekkor jön a poén. Meg kell sértenie ezt a semmi különöst. Ez a feladatunk. És ez nem művészet. Nem vagyunk művészek. És ezen ne sértődjön meg egyetlen kollégám se! Mi, humoristák nem vagyunk többek jópofa társasági embernél. Ennek kell lennünk. Akit az emberek szeretnek.

– Mindenkinek a barátjának is kell lenni?

– Nem. Arra nem lehet törekedni. De meg kell találnunk a hangot. Ezt nagyon sokszor nagyon nehéz egyébként. Míg el nem feledem, ezt ugyan még nem kérdezted, de mondom, annak idején innen indultam el...

– Várjon, akkor megkérdezem! Hogyan kezdődött Szegeden a karrierje?

– Amatőrként kezdtem Nagy-Bandó András szárnyai alatt. A szegedi kabarénak akkor volt egyfajta különleges bája, hangulata, ami ma már nincs, nem is lehet meg.

– Térjünk vissza ennek kapcsán oda, hogy ma már mindent ki lehet mondani a színpadon. Pont ezért a szabadságért lehet érdekes: Kató néni is bátrabban mond ki mindent, vagy igazából már tényleg lehet boldog nyugdíjas, mert nincs arra szükség, hogy ő is véleményt formáljon?

– Menjünk egészen odáig vissza, hogyan született Kató néni! Volt egy Falugyűlés című kabaréjelenet, amit a Rádiókabaréba írtam. Egy Kossuth-díjas színésznőnek írtam, aki elvállalta a szerepet, de a színháza végül nem engedte el a próbákról sem.

– Kiről beszélünk?

– Tábori Nóráról. Nem volt mit tenni, én mint szerző próbáltam megmenteni az előadást azzal, hogy felálltam a többiek – Boncz Géza, Szilágyi Tibor, Usztics Mátyás, Bajor Imre – mellé, és nénike hangon mondtam a szövegemet. A második előadásra már kendőt is raktak a fejemre, így kozmálódott rám Kató néni. Nem készültem erre. Pedig akkor a párom is figyelmeztetett, vigyázz, rajtad ragadt, és bármit csinálsz, te leszel a Vugyerák II., igaza lett. Aztán már nekem kellett hozni a kendőt, Boncz Géza mondta mindig, „gyere, Ihu, adjuk elő a Falugyűlést! Hozz egy kendőt is!” Nyilván triviális, hogy egy férfi játszhat, játszik nőt. Ilyenkor meg kell találni azt a pontot, amikor hiteles lehet a szerep. Így lett Kató néni egy tűnődő, világra rácsodálkozó, ambivalensen gondolkodó, csak a maga világával törődő öregasszony. Így tudott néni maradni. Talán ezért is maradt meg ilyen sokáig ez a figura. Nem is baj, hogy ez így alakult. De az is igaz, hogy ma már csak egy mellékszereplő az én műsoraimban is.

* * *

Ihos József estje a Szent-Györgyi Albert Agórában „A közösség ereje” rendezvénysorozatában az Európai Szociális Alap és hazai központi költségvetési előirányzat, vissza nem térítendő támogatásából valósult meg.