Ideje végre nekiindulni – Lakner Zoltán jegyzete

Macmillan egykori brit miniszterelnök nevéhez fűződik a klasszikus mondás, miszerint „a politikában egy hét nagy idő”. Hát még tíz hét.
Lakner Zoltán

2022. január 23. 09:50

Ideje végre nekiindulni – Lakner
Zoltán jegyzete

Mondanám, hogy készüljünk fel mindenre, akármire, bármire, de ez lehetetlen. És bizonyos értelemben így is van jól, elvégre a kampány éppen arra való, hogy akár fordulatot hozzon a dolgok menetében.

 

Van mit megfordítani.

Régen, kínzóan régen tartottak Magyarországon olyan parlamenti választást, amelynek nem tudtuk előre a győztesét. Ebben az értelemben tizenhat évvel ezelőtt, 2006-ban volt utoljára versengő választás. Itt most nem is arra gondolok, hogy a Fidesz miként szabta önmagára a választási rendszert egy évtizeddel ezelőtt és torzította el a versenykörülményeket, vagy hogyan manipulálhatja elsősorban a leuralt kistelepüléseken akár magukat a voksokat is. Inkább arra célzok, hogy a korábbi két nagy politikai blokk egyike 2010-re összeroskadt, és attól fogva a Fidesz volt az egyedüli „szuperhatalom” a magyar politikában. Az összes többi szereplő – akár tudta, akár nem, akár bevallotta magának és a választóknak, akár nem –, csupán a második helyért folytatott küzdelmet.

 

2022-ben más a helyzet. Most nem egyértelmű, ki lesz a győztes.

Talán nem is érthetjük még igazán, hogy ez mennyire megváltoztathatja a dolgok menetét. De azt sem – a másik irányból nézve –, hogy éppen a korábbi évek előre lefutott választásai hogyan befolyásolhatják a mostani esélyeket.

 

Nehéz felmérni ugyanis, miként változtatta meg az állampolgárok viszonyát a politikához, és benne a részvétel legismertebb és legtöbbek által gyakorolt aktusához, a választáshoz a végeredmény változtathatatlansága. Az, hogy szinte a közös tudatba égett, történjék bármi, Orbán Viktor vezeti az országot. Hihetetlenül nagy demotiváló és demoralizáló erővel bír ez a képzet, sokkal inkább apátiába taszít, semmint cselekvésre hívna fel. Hiszen a tartós és szervezett politikai cselekvés egyik legfontosabb mozgatója mégiscsak a változtatás reménye.

 

A remény is olyan dolog, ami a valóságban nem pontosan úgy néz ki, amilyennek elképzeltük.

A hatpárti együttműködés bizonyosan nem az a reménység, amit fantáziavezérelten rajzolnánk magunknak, ám ettől még igaz, hogy ennek a létrejötte rajzolta át alapvetően a hazai politikai erőviszonyokat. Ismét létezik egy olyan politikai blokk a Fidesszel szemben, amelynek esélye van a listás győzelemre és az egyéni választókerületek kritikus tömegének átfordítására. Az őszi előválasztás lehetővé tette, hogy a választási évre már a közös ellenzéki jelöltek nevének ismeretében fordulhasson rá a kormányváltó szövetség. Talán még most sem felfogható, hogy ez milyen horderejű változás a magyar politika elmúlt több mint egy évtizedében megszokott viszonyokhoz képest.

 

Ámde.

Most jön az a szakasza a versenynek, amikor az ellenzéknek, ha továbbra is reményt akar kínálni, hátra kell hagynia saját magát. Vagyis végre nem önmagáról és önmagához kellene beszélnie – mert ettől még a biztos ellenzéki szavazók egy részének lelkesedése is lelohad –, hanem azokhoz az állampolgárokhoz, akik nem tartoznak egyik blokkhoz sem. Lehet kormányzóképességgel, vonzó jövőképpel, okosan célzott ígéretekkel, a kormányoldal hiteltelenítésével meggyőzni őket – többféle útja van a győzelemhez vezető kampánynak.

 

Egy mozzanat azonban nélkülözhetetlen: valamelyik úton el kell indulni. Másképp nem lehet hetven nap múlva odaérni a célhoz.