Számos helyen folynak az országban viták, sőt tiltakozások a kormány által meghirdetett akkumulátorgyártó világbajnoki cím ellenében. A kormány az ország egész területére gyárakat ígér, nem zavartatva magát attól, hogy

• sem nyersanyag,
• sem elegendő használaton kívüli földterület,
• sem a szükséges vízmennyiség,
• sem saját technológia,
• sem energia,
• sem munkaerő

nem áll rendelkezésre ehhez a hatalmas vállalkozáshoz. A remélt gazdasági fellendülés is véleményes ennél fogva, hiszen a legyártott akkutömeg pörgetheti ugyan a gazdasági növekedést, de mivel mindent be kell hozni a termeléshez, így a kiviteli sikerek is igencsak relatívak lesznek.

Nem is szólva – vagyis nagyon is szólva, hiszen erről szólnak a mifelénk szokatlanul hangos tiltakozások – a környezeti károkról, a levegő-, víz- és zajszennyezésről.

A vas és acél országáról szóló hetven évvel ezelőtti kísérlet után most belevágunk a lítium és kobalt országa vállalkozásba. Bár a politikai vezetés módszerei eltérőek, abban azért hasonlít az 1950-es évek és a 2020-as évek Magyarországa, hogy a hatalom birtokosai azonos elszántsággal készülnek lenyomni a lakosság torkán mindent elsöprő víziójukat.

Ennek a hatalmi elszántságnak megfelelően mindeddig az történt, hogy – egyfelől – a kormány rendeletileg feltalálta a köz nélküli közmeghallgatást. Ezentúl úgy is eleget tehetnek törvényben foglalt lakossági tájékoztatási kötelezettségüknek a hatóságok, hogy ahhoz nem kell találkozniuk az emberekkel. Ez kétségtelenül újabb mérföldkő a magyar demokrácia fejlesztésének útján, és meg kell jegyeznünk, példás visszafogottságról tanúskodik, hiszen akár az egész közmeghallgatási hóbelevancot megszüntethették volna ugyanazzal a rendelettel. Habár, végül is, meg is szüntették, legalábbis a kötelező jellegét. Csak a forma maradt meg, a sóval behintés elmaradt, mivel az uniós pénzekről szóló vitában az egyik elvárás mégiscsak a kiterjedtebb társadalmi érdekegyeztetés.

Másfelől, ami a lokális tiltakozások ellenében történik, az a népszavazási kezdeményezések kigolyózása a helyi választási bizottságok szintjén. Fellebbezésnek helye van, de az idő közben telik, a beruházás az alatt is zajlik. A bírósági döntésben bízni pedig ma már gyakran sajnos inkább kockázatvállalást igényel, semmint jogi tudást.

Éppen ezért annyira meglepő, hogy Győrben borult az eddigi koreográfia, és a helyi választási bizottság kiszámítható elutasítását felülírta a bíróság.

Győrben így tehát lehet aláírást gyűjteni a népszavazás kiírása érdekében, még ha a konkrét kérdés nem is szó szerint az akkumulátorgyárról szól, hanem arról, bővítsék-e az ipari parkot, ami azonban a gyakorlatban azonos a gyár létesítésével.

Ettől kezdve másfajta nehézségek következnek. A számos elemében elképesztő magyar jogi szabályozás az országos népszavazáshoz 200 ezer érvényes aláírás összegyűjtését írja elő, ami a nem egészen 8 millió szavazókorú lakosra vetítve körülbelül az érintett népesség 2,5 százalékát jelenti. Helyi népszavazások kezdeményezése esetében ez az arányszám tíz és huszonöt százalék közötti, az adott önkormányzat szabályozza, hogy ebben a sávban milyen elvárást fogalmaz meg. Győrben történetesen a maximálisat, így a nagyjából 100 ezer felnőtt lakossal rendelkező megyei jogú városban 25 ezer körüli aláírást kell majd harminc nap alatt összeszedni, amikor elérkezik a gyűjtés ideje.

Az adminisztratív és jogi nehézségek mindennek alapján világosan látszanak, ezen a ponton lép be a politika. A kezdeményezők számára ugyanis nem csak akadálypálya, hanem megoldandó feladat a népszavazáshoz szükséges elvárás teljesítése. Az ellenzéki politikai felelősség pedig abban áll, és ezt lesz majd érdemes figyelni a következő hetekben, hogy ebben a konkrét ügyben, ezen a konkrét helyen összpontosul-e minden párt – és az akkuügyben szerepet vállaló civil szerveződés – ereje annak érdekében, hogy a magasan lévő lécet átugorják.