Hús, hús, hús – Ceglédi Zoltán jegyzete

Ceglédi Zoltán

2022. január 30. 11:10

Hús, hús, hús – Ceglédi Zoltán
jegyzete

Helyben dicsőség, az országos (értsd: budapesti) sajtónak kudarc, hogy eleddig leginkább egy szegedi újságíró, Garai Szakács László volt képes érdemben, azaz nem a tudatlanságtól lenéző göcögéssel kommentálni a miniszterelnök öttömösi disznóvágását. Az „Amikor egy igazi és egy úri parasztgyerek összeáll egy képre” című jegyzete ugyanis végre arról szól, ami van, nem pedig arról, amit a semmire dölyfösék láttatni akarnak.

 

 

Mellékszál: a kormányfői tor szomszédságában most pont a szüleim vágnak disznót. Felet, pontosabban. A két falusi nyugdíjas, elsőgenerációs vidéki értelmiségi, mindkettő már közelebb a hetvenhez, úgy, ahogy szokta, a maga tempójában feldolgoz egy fél disznót, sok évtized tapasztalatával. A disznótor pedig se nem alantas, se nem egyszerű dolog. Sőt. Tudás, érték, hagyomány.

 

Akkor pedig, amikor egy komplett ellenzéki közvélemény ájuldozott egy nyomorult parizer eredetiségén, hadd legyen már szabad odaemelni a piedesztálra a rendes füstölt sonkát, a valódi kolbászt magyar fokhagymával, magyar paprikával, normálisan tartott disznóból. Elkeseredve olvastam a sok büdösparasztozó kommentárt, az ellenzék budapesti hangosabbjának reakcióit, amelyek bár Orbánt célozták volna, de eltaláltak mindenkit, aki faluhelyen disznót vág. Amin ők röhögtek, az ugyanaz az overall, ugyanaz a sapka, ugyanaz a disznópörzsölés, ugyanaz a mozdulat a pálinkával, mint nálunk. Apámat-anyámat röhögték ki kegyelmesék.

 

Azt meg most a másik kampányfogás kapcsán ki sem nyitom, hogy hadd ne annak kelljen már szégyenkeznie meg szánalmas prolinak éreznie magát, aki csirke far-hátat vesz, pedig hát a város szélén titkos keleti éttermekben tizenezrekért is ehetne luxusmoszatot pálcikával. Oké, túlzok.

 

Ami a fontos: Garai Szakács Laci cikke nem oda ütött, ahol semmi gond nincs, hanem ott talált, ahol az ellenzéknek lenne dolga. Hogy tudniillik Öttömösön a szakszerűen disznót vágó miniszterelnök mellett ott idétlenkedett Mihálffy Béla, a Szeged nyugati részét és a Homokhátságot magába foglaló választókerület fideszes jelöltje is, olyas ancúgban, amelyet felöltve belvárosi teraszokon szopogatja az ember a presszómacsijátót, de nem disznót vág. Ez lenne a kulcs ugyanis, a hamisságot kiszúrni. Az ellenzéknek meg különösen ez lenne a dolga, egyben az egyetlen esélye.

 

Orbán jelenleg nagy iramú köröket fut, de a csapatában vannak jóval lassabb versenyzők, százhat egyéni jelölt, akiket simán le lehetne hajrázni, pláne, ha gigerli szűknadrágban érkeznek a megmérettetésre. Ha lesz kormányváltás, az az egyénikben dől el, ahol egyenként lehet és kell a sok Mihálffyval kezdeni valamit.

 

Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy egy ellenzéki egyéni képviselőjelölt ab ovo jobb, mint egy fideszes. Olyan generális állításunk persze lehet, hogy szeretnénk egyik vagy másik oldal győzelmét, és ehhez technikailag az egyéniktől fejnehéz választási rendszerben a 106 ilyen mandátumból a lehető legtöbbet, praktikusan a nagyobb részt kell begyűjtenie annak, aki kormányozni szeretne. De ez a pártpreferenciánkról szól. Az egyéni képviselő ideális esetben jóval több, mint egy pártlogó. Ismeri és éli a helyi világot, tudja azt, hogy mettől meddig rajzolt az ő képviselői felelőssége, településre, utcára lebontva. Lehet arról vitázni, hogy egy közösségnek mennyiben segít vagy árt az ilyen vagy olyan párthoz tartozó helyi politikus. De ahhoz kétség nem fér, hogy akármekkora a távolsága a regnáló vagy leendő miniszterelnökhöz a helyi politikusnak, az övéin segíteni csak akkor tud, ha velük közös az élete.

 

Rengeteg rossz mondat, sértő jelző, otromba leírás hangzott már el az elmúlt hetek kampánycsatározásaiban. Ideje ezeket félrepakolni. A szerintem valódi és értékes politika nem ez a kirakat, nem ez a Facebookon üzengető metódus, hanem az őszinte hús, sonkától far-hátig. Tessék megérkezni a helyi valóságba!