A szegedi zsidókat három vonatszerelvénnyel, 1944. június 25-én, 27-én és 28-án szállították el Szegedről. A deportálások után olyan volt a város, mint egy halottas ház – mondta emlékezőbeszéde elején Szalai-Bobrovniczky Vince, a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára.

Mindazt, ami 1944-ben, szinte napra pontosan 77 évvel ezelőtt Szegeden történt, megmagyarázhatatlan gonoszságnak nevezte, szerinte a zsidók kirekesztése szavakkal kezdődött, majd törvényekkel folytatódott. A borzalmak már deportálás előtt elkezdődtek: a helyi gettóban embertelenül összezsúfolták a foglyokat, közel négyezer emberre csupán egyetlen vízcsap jutott. Zéró toleranciát hirdettünk az antiszemitizmus ellen, amihez ragaszkodunk – mondta beszéde végén a helyettes államtitkár.

Csupán szállítmányként tekintettek a magyar hatóságok arra a három szerelvényre, amikkel 1944 nyarán elszállították a helyi és a környékbeli zsidóságot – ezt már Juhász Tünde kormánymegbízott, a megyei kormányhivatal vezetője mondta.

Szerinte a helyi zsidóság nagyon sokat tett Szeged fejlődéséért és virágzásáért, de ez a deportálások napjaiban semmit nem számított. Az emlékezés fájdalmas, de az emlékezés szükséges, a hazai zsidóság tragédiája a magyarság tragédiája – mondta a kormánymegbízott.

A gyász olyan nagy, hogy még a kövek is sírnak

– idézte az 1944-ben, 90 éves korában elhunyt legendás szegedi rabbit, Löw Immanuelt ifj. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség lelkésze a magyarországi és a szegedi zsidóüldözések és deportálások kapcsán.

A legszemélyesebb hangú beszédet Salamon András, nyugalmazott szegedi orvos, holokauszt túlélő mondta, aki négyévesen deportáltak. Szerencséje volt, mert a harmadik szerelvényre került, ami ellentétben az első kettővel nem a hírhedt megsemmisítő táborba, Auschwitzba, hanem az ausztriai Strasshofba ment, az ottani munkatáborba.

Bár, az életkörülmények itt jobbak voltak, mint Auschwitzban, mégis sokan haltak meg, lettek a táborban vagy a szabadulás után öngyilkosok. A Szegedről elhurcoltak jelentős része azért élhette túl a megpróbáltatásokat, mert a szövetségesek bombázták a tábor környékét, így a németek nem tudták őket megsemmisítő táborba szállítani.

A Stasshofban felszabaduló szegedi zsidók jelentős része gyalog jött haza.

A megemlékezések a szegedi zsinagógában folytatódtak, ahol elsőként Binszki József önkormányzati képviselő beszélt, aki a holokauszt erkölcsi dilemmáiról szólt. Hogyan lehet megbocsátani a megbocsáthatatlant? Hogyan lehet elfeledni az elfeledhetetlent? – fogalmazta meg kérdéseit.

A holokauszthoz vezető ordas eszmék kifejlődéséhez évtizedek kellettek, és ennek végpontja a deportálás volt. Szeged gazdag és virágzó zsidó kultúrája napok alatt megsemmisült.

A táborokból visszatérők többsége nem maradt a városban, mert a történtek után nem tudták hazájuknak tekinteni Magyarországot. Mai ismereteink szerint közel 2200 szegedi zsidó veszett oda a haláltáborokban. Juhász András, a Kálvin téri református templom lelkésze egyebek mellett arról beszélt, hogy máig érthetetlen, hogyan történhetett meg ez a felfoghatatlan tragédia.

A szavakkal nem csak gyógyítani, hanem gyilkolni is lehet – kezdte megemlékező beszédét a szegedi zsidó hitközség vallási vezetője, a rabbijelölt Kendrusz Attila. A zsidóság teljes megsemmisítése volt a cél 77 évvel ezelőtt. Ha a halottakat nem is képesek feltámasztani, de a zsinagógában tudnak megemlékezést tartani az áldozatok emlékére – fűzte tovább gondolatait.

Riasztónak nevezte, hogy a fiatalok nagyon keveset tudnak a holokausztról. Az áldozatok számát közülük csak kevesen ismerik, a legtöbben pedig egyetlen koncentrációs tábor nevét sem tudják – jelezte a vallási vezető.

B. P.