Bár az 1917-es születésű dán Tove Ditlevsent hazájában az egyik legfontosabb XX. századi írónak / költőnek tartják, Magyarországon korábban alig hallhattuk a nevét. Pedig a hányatott sorsú írónő sok tekintetben napjaink nagysikerű autofikciós irodalmi irányzatának egyik legfontosabb előfutárának tekinthető, így nélküle talán aligha ért volna el ekkora sikert Karl Ove Knausgård vagy éppen Rachel Cusk. Ditlevsen ugyanis leplezetlenül saját életét állította irodalmi művei középpontjába, így a nagy sikerű Koppenhága trilógiáéba is, aminek első kötetét, a Gyerekkort az elmúlt hetekben jelentette meg a Park Kiadó.

„Engem soha nem érdekelt a valóság, nem is írok róla.”

A szerző ebben a művében érett szemmel, érezhetően retrospektív módon, mégis a gyermekkor érzéseit figyelembe véve tekint vissza saját fiatalságára, öntudatra ébredésétől a konfirmációjáig terjedő időszakig. A könyv 1967-es eredeti megjelenésekor meglehetősen szokatlannak számított, hogy ilyen nyíltsággal és látszólag a fikciót mellőzve (minden név és majdnem minden főbb életrajzi adat stimmel) meséljen valaki saját életéről, ám Ditlevsen már rögtön a könyv elején „vét” egy apró hibát, születésének idejét 1918-ban megadva, jelezve ezzel, hogy valahol félig a fikció és félig az önéletrajziság területén járunk.

Fontos megjegyezni, hogy bár a Gyerekkor esetében egy kimondottan vékonyka kötetről beszélünk (alig 132 oldal, de érzésre még ennél is jóval kevesebbnek tűnik), mégis roppant mód mély és tartalmas. Köszönhető ez többek között az először költőként befutott szerző által használt visszafogott, ám nagyon is lírai nyelvezetnek (Kertész Judit nagyszerű fordítása), az itt szereplő karakterek kidolgozottságának és az ábrázolt emberi kapcsolatok bonyolultságának, illetve annak, hogy Ditlevsen nem romantizál, nem kesereg, csak bemutat egy nagyon is hétköznapi sorsot, és egy nagyon nem hétköznapi gyermeket.

A kis Tove ugyanis egy teljességgel hétköznapi családba született (egy, a szocializmushoz húzó, gyakran munkanélküli, szeretetteli, ám a lányával kezdeni mit sem tudó apával, és egy gyakran lobbanékony és többnyire Tovéval szemben távolságtartó anyával), ahol megannyi sorstársához hasonlóan kénytelen volt elviselni a tisztességes szegénység terheit, ám a lelke mélyén már a kezdetektől fogva teljesen más volt, mint bárki a környezetében. A kislány ugyanis már egészen fiatal korától fogva ellenállhatatlanul vonzódott a költészethez, és így minden általa átélt sorscsapást, vagy apróbb örömöt rímes költeményekben örökített meg, melyek szerepet kapnak a kötetben is.

„A gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.”

A regény során Ditlevsen lenyűgöző módon tárja olvasói elé a gyermekkor vegyes érzéseit, a kalandokat, a játék örömét, a barátságokat és a családi szeretetet (vagy éppen ennek hiányát), miközben nem hagyja figyelmen kívül a fájdalmakat, a bizonytalanságot és az elhanyagoltságot sem. Az olvasók betekintést nyerhetnek a fiatal Tove érzékeny és kreatív lényébe, aki megtalálja menedékét az írásban, a költészetben és az olvasásban.