Hodász András a Szemléleken megjelent vallomásszerű cikkében arról írt, egy kocsmai beszélgetésen, ahol a szexuális abúzusról, a gyerekek védelméről volt szó egy ponton benne elszakadt valami.

„Egyik pillanatról a másikra, magamat is meglepve, elkezdtem artikulátlanul üvölteni, felpattantam az asztaltól, és földhöz vágtam az első dolgot, ami a kezembe akadt. Láttam a rettenetet a másik szemében, hogy most nekimegyek és megütöm, de én csak visszazuhantam a helyemre, és percekig megállíthatatlanul zokogtam. A beszélgetés megszakadt, én pedig rövidesen elköszöntem, és még mindig sírva hazafelé vettem az irányt.”

Hodász András itt jegyezte meg, azért viselkedett így, mert maga is érintett:

Majd azt részletezi, „a szexuális visszaélés áldozatai nagyon erős, majdnem kezelhetetlen mértékű haragot élnek át, amit viszont a körülmények miatt elfojtanak magukban. (...) Az elfojtott harag, az átéltek miatti szégyen és a zavarodottság érzése teljesen izolálja az áldozatot, magára marad, ami szinte lehetetlenné teszi az események későbbi feldolgozását, hiszen ahhoz kulcsfontosságú lenne, hogy tudjon valakivel beszélni.”

A katolikus pap szerint ezért a legtöbben megpróbálják egyszerűen elfelejteni azt, ami történt velük. Hodász András szerint akkor változhat meg minden, akkor lehet érdemi előrelépés, ha végre megértjük, hogy „aki ilyen szörnyűségeket élt át, annak arra van szüksége, hogy melléálljunk, átöleljük, és azt mondjuk neki: látom a fájdalmadat, és együttérzek a haragoddal. Sajnálom, ami veled történt, legfőképpen azt, hogy nem volt senki, aki megvédett volna. De most itt vagyok, többé nem vagy egyedül.”