Ha az A kategóriás fesztiválok mezőnyére, továbbá nyerteseire tekintünk, akkor rengeteg hasonló, kevés szereplőt mozgató, hétköznapi nehézségek köré szerveződő, letisztult formanyelvet alkalmazó drámát találunk: legyen szó a spanyol baracktermesztő család utolsó nyarát feldolgozó, Arany Medve-díjas Alcarràsról, a szintén Berlinálén bemutatkozó, olasz üdülőváros sötét oldalát tematizáló Riminiről, vagy a Cannes-ban a zsűri díját elnyerő, generációkon átívelő barátságot követő Nyolc hegyről.

Az önéletrajzi ihletésű, alkotói válságot és a művész kreatív folyamatához fűződő bizonytalan viszonyát realista képeken keresztül ábrázoló Bergman szigete után Mia Hansen-Løve nyolcadik filmje hasonló központi, az ember fundamentumát érintő kérdésekre keresi a választ. A polgári miliő maradt, ahogy a női főhős is: Sandra (Léa Seydoux) fordítóként dolgozik, egyedül neveli lányát (Camille Leban Martins), miközben gyakran látogatja apját (Pascal Greggory), aki neurodegeneratív betegsége miatt egyre kevésbé képes ellátni magát. A szürke, közösségi élettől mentes hétköznapokat Clément (Melvil Poupaud) feltűnése borítja fel, akivel rövidesen szenvedélyes, szexuálisan túlfűtött viszonyba keveredik a férfi házassága ellenére.

Az Egy szép reggelen két, jól elkülöníthető szálon fut: a nyugdíjas, egykor filozófiát tanító apa és lánya kapcsolata és az elhunyt férjének barátjával kialakuló kálvária és szerelem eseményei váltják egymást. A szülő–gyermek-interakciókban a szövetség, halandóság és szellemiség dominál, míg ezzel párhuzamosan a rendező a Sandra életét átható szerelemről, feledésről, újrakezdésről mesél, ahogy a hosszú idő után visszatérő intim affér hatására a nő elkezdi feltérképezni és újradefiniálni viszonyát testével, érzelmi világával és férje halála után berendezett, ingerszegény működésével.

A gátlásait fokozatosan levetkőzve, az általa felhúzott falakat lebontva Sandra esélyt kap arra, hogy a gyereknevelés, munka kettősén túlmutató egzisztenciát építsen fel immár Clément oldalán. Mégis, ahogy a kezdeti légyottok elkezdenek ritkulni a pár nem igazán találja az egyensúlyt: míg a nő a testiségbe menekülve talál menedéket, addig a férfi időről-időre igyekszik más alapokra helyezni szövetségüket, amire szeretője láthatóan nincs készen. Sandra tulajdonképpen konstans visszacsatolásra vágyó, görcsösen a szexbe kapaszkodó kamaszként viselkedik, hiszen más területekre merészkedve nem érzi sem magát, sem a kapcsolatot biztonságban, melynek közvetlen következménye, hogy Clément óhatatlanul elbizonytalanodik választásának helyességében.

Ugyanígy fordulnak szorongató kilátástalanságba idős, értelmiségi szülőjével folytatott rutinszerű találkozói, melyek inkább kötelező rituálék, mintsem valódi mélységgel telített látogatások. Sandra a két frontról szorongató kételyek között próbál kényszeresen megfelelni az elvárásoknak, ám már annyira megszokta az egysíkú, külső körülményektől mentes létét, hogy – ahogy azt az első aktus előtt is megjegyzi – újra meg kell tanulnia bízni, alkalmazkodni, elfogadni és szeretni. Élete összesűrűsödik, egyre gyakrabban roppan össze az átmeneti időszakkal járó bizonytalanság súlya alatt: Clément-nal még nem, apjával már nem találja a közös hangot, így elveszti a kontrollt az eddig erősen korlátok közé szorított hétköznapjai felett. Ahogy a valóságban, úgy az ő életében sincsenek nagy, összefüggő válaszok, problémákra adott egyértelmű megfejtések, csak a magabiztosság hiányából fakadó permanens szorongás, ami akkor sem hagy nyugodni, ha látszólag minden rendben halad.

Az Egy szép reggelen – izgalmas, emocionálisan megterhelő témaválasztása ellenére – azonban azon alkotások közé csatlakozik, melyek két-három jelenet szintjén magukban hordozzák az elementáris erejű dráma ígéretét, viszont az életszerű szekvenciák nem adnak ki egységes, mindenki számára átélhető összképet. A majd’ kétórás játékidő alatt nem igazán bomlik ki Sandra karaktere, mely részben mindkét szálra, de leginkább az apa–lánya-viszonyra érvényes: a film sok időt, jelenetet és láthatóan törődést szán ezekre a részekre (melyeket a rendező saját életéből merített), ám azokból kevéssé derül ki, miben áll a különleges szülő–gyerek-reláció, mit becsült benne és végsősoron mi az a szellemi örökség, amit lányára hagyott. Elhangzik a filmben, hogy számára a lakásában lévő könyvek jelentik őt, mint személyt, nem a rá hagyott egyéb értéktárgyak, illetve egy ponton megtalál egy naplót is, melyben apja állapotát dokumentálja napról-napra, csakhogy ezeket az alkotók nem mélyítik el eléggé ahhoz, hogy azok a nézők számára is többet jelentsenek egy-egy felszínt kapargató motívumnál.

Ugyan a rendező felnyit további, hasonlóan fontos témákat – például meglebegteti az eutanázia lehetőségét és kérdéskörét – ám az ilyen és ehhez hasonló snittek sokszor nem jutnak tovább a kibontásra szoruló tézis meghatározásánál. Számos esetben marad kiaknázatlan egy-egy kiválóan komponált rész: ugyan rengeteg jelenetet kap a család a kétségkívül szórakoztató, polgári aktivista anyával (Nicole Garcia) és Sandra testvérével, Elodie-val (Sarah Le Picard), ezek inkább hangulatfestő, mintsem a központi karakter jellemét közvetlenül építő szegmensek, pillanatként elillanó momentumok egy önbizalomhiányos nő mindennapjaiból, melyekből nem áll össze egységes fejlődéstörténet, jellemrajz vagy énkép.

Az tagadhatatlan, hogy Mia Hansen-Løve érzékeny, nüanszokból építkező hétköznapi helyzetei az elejétől a végéig lekötik a néző figyelmét, Léa Seydoux és Melvil Poupaud közötti kémia is működik, viszont a rendező által elképzelt hatásnak csak a töredékéhez fér hozzá a néző. Az Egy szép reggelen hangulatfilm, melynél sok múlik azon, hogy az embert milyen lelkiállapotban kapja el, ami nagyban befolyásolja a mozi végső megítélését. Egy biztos: Sandra története mindenkinek tartogat egy-két olyan pillanatot, amelyek a stáblista után is velünk maradnak és emlékeztetnek minket életünk sebezhetőségére, létünk mindennapi nehézségeire, melyekkel legtöbbször egyedül kell megküzdenünk.