Ritkán fordul el, hogy magyar filmet telt ház előtt mutatnak be. Az különösen, hogy ez olyan mozgókép esetében történik meg, ami egyáltalán nem az önfeledt szórakoztatás szándékával készült. Márpedig az elsőfilmes rendező, Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című alkotása nagyon nem ezzel a szándékkal készült. A film szüzséje jól alátámasztja a fentieket. A tizenhétéves, középiskolás, egyben élsportoló és problémás családi hátterű Budapesten élő Zsófi teherbe esik, és nyílt örökbefogadás útján lemond gyerekéről. 

A nyílt örökbefogadás azt jelenti, hogy már a gyerek megszületése előtt összeismertetik egymással a szülőanyát és az örökbefogadó szülőket. Egy idekapcsolódó uniós szabályozás szerint a gyerekéről lemondó anyukának a gyerekszületéstől számított hat hétig lehetősége van megmásítani a döntését.

A film címe megegyezik a film cselekményidejével, és aligha árulunk el nagy titkot, ha úgy fogalmazunk: a hat hét egyben a gyászfeldolgozás folyamatának időtartama is a felnőtté vált kamaszlány, Zsófi esetében. Életkörülményei egyáltalán nem irigylésre méltóak. Labilis idegzetű anyjával és kishúgával él egyedül. Gyermekének biológiai apja pedig valójában egyetlen pillanatra sem volt jelen a lány életében. 

Egy év múlva érettségi vár rá, versenyszerűen sportol, és tisztában van azzal, hogy számára az egyetlen kitörési lehetőséget az asztaliteniszben elért eredmények jelenthetik. A gyerekszülés ezért sem jön jókor. A film sportjelenetei elsőrangúak. A makacs és konok lány az egyetlen valódi felnőtt a családban, anyját szó szerint gyerekként kell nevelnie. Nem csoda, hogy az örökbeadásról hozott döntése személyes és egyben felnőtt döntés, még akkor is, ha ezt elhatározni pokoli nehéz. Annak ellenére is, hogy az örökbefogadók – amennyire ez lehetséges –, igyekeznek a legelfogadhatóbb helyzetet és légkört teremteni a körülmények és az élet szorításában felnőtté érő lánynak, aki megszüli Hannát, a csodaszép, egészséges gyermekét.

Nem szeretnék többet mesélni a filmről, nem is volna tisztességes. Ezt látni kell. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy a film már elnyerte a miskolci Cinefest fődíját és a Magyar Filmkritikusok Díját, a főszereplőt alakító Román Katalin (Zsófi) pedig a legjobb főszereplőnek járó díjat. Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mert Román Katalinnak ez az első filmes szerepe. 

Elsőfilmes rendező elsőfilmes főszereplő: nem akármilyen együttállás!

Nem véletlenül indította a filmvetítés utáni beszélgetést úgy a moderátor, Szilárdi Réka szociálpszichológus, hogy a mind a rendező, Szakonyi Noémi Veronika, mind a forgatókönyvíró, Vincze Máté Artur dokumentumfilmesek, így magyarázatra szorul, miért játékfilmet készítettek. A szegedi közönségtalálkozóra elkísérte őket a film vágója, Vághy Anna. 

Közös válaszunkból kiderült, hogy dokumentumfilmesként végig kellett volna követni a történet szereplőit abban a nyílt örökbefogadással járó hat hétben, ami a gyerek megszületésétől az örökbeadást esetleg visszavonó anyai döntésig terjed. Emberileg és szakmailag ez vállalhatatlan volt, mert akaratlanul is befolyásolták volna a szülő nőt a döntésében.

Mint kiderült, nem előzmények nélkül vágtak a filmkészítésbe az alkotók. A forgatókönyvíró évek óta foglalkozott az örökbeadás témájával, sok ezzel kapcsolatos anyagot gyűjtött, és jó alapokkal vágtak neki a csöppet sem könnyű téma feldolgozásához.

A szereplőválogatás során erőteljes képe volt az alkotóknak Zsófiról, akit sokáig nem találtak meg, ám utóbb a szerencse is segített. Román Katalin esetében a filmbeli szerep megkövetelte, hogy tudjon pingpongozni. Amikor egy fővárosi sportegyesülettől a filmkészítők segítséget kértek ebben, akkor elsőként azt a kérdést kapták: hány évük van a betanításra. Két hónap – szólt a tömör rendezői választ.

A kis költségvetésből, mindössze huszonegy forgatási nap alatt elkészült film nélkülöz minden hatásvadász elemet. Visszafogottságával és filmnyelvi minimalizmusával sokszor megidézi a dokumentumfilmek ábrázolásmódját, a nélkül, hogy elfordulna a játékfilmes képi megoldásoktól. A film témájából következően zaklatott. Nagy érzelemi hullámvölgyeket megjáró történetet kapunk, amelynek középpontjában az öntudatlanul is a gyászfolyamat állomásait végigjáró Zsófit követhetjük. 

De a másik oldalon is tapasztaljuk a rettenetet. Az örökbefogadó házaspár (Balsai Móni és Mészáros András alakítja Emmát és Gábort) nyolc és fél év sikertelen próbálkozás után hozta meg a maga döntését. A cselekményidő hat hete alatt folyamatosan attól félnek, hogy a biológiai anya meggondolja magát, miközben ők már a babával belekezdtek abban a fajta életbe, amiből nem szeretnének kiszállni. Bámulatos érzékenységgel adja vissza a film ezeknek a heteknek a nyomasztó légkörét.

Döntéshozatalról, gyászmunkáról, tájékozatlanságról, a felvilágosítás hiányáról, a családok életéről és állapotáról, az emberi viszonyok sokféleségéről egyszerre szól a film. Testfilm, családfilm, gyászfilm, sportfilm – mindegyik meghatározás érvényes lehet a Hat hétre.