Hát, mit mondjak? Sírtam – olvasói levél Ausztráliából

Szegedi gyermekkora, fiatalsága emlékeit idézte fel az 55 éve Ausztráliában élő Ilonának a Szegedi Tükör Szarvas fotóboltról írt cikke.
Szegedi Tükör

2022. szeptember 13. 08:40

Hát, mit mondjak? Sírtam – olvasói
levél Ausztráliából

Ausztráliából kapott levelet a Bartók téri Szarvas fotóbolt tulajdonosa. Szarvas Juditról áprilisban írtunk cikket, annak apropóján, hogy ötven éve állandó helyen, a Bartók tér 3. szám alatt működteti fényképészboltját, amelyet még a gyermekparalízis miatt kerekes székbe kényszerült édesapja, Szarvas Gyula nyitott meg. Ezt a cikket olvasta a Szegedi Tükörben az Ausztráliában élő Ilona, akinek szegedi barátnője rendszeresen kiküldi lapunkat. Szarvas Judit megosztotta olvasóinkkal Ilona levelét, amelyből egyebek mellett kiderül, hogy az Ausztráliában élő nő Petőfitelepen kezdte az óvodát, a Hámán Katóban fejezte be az általános iskolát, és Radák Mária Klauzál téri műtermében tanulta a fényképészszakma alapjait.

 

„Szegediek vagyunk, de itt élünk Ausztráliában. Én közel ötvenöt, a férjem pedig hatvanhat éve. A barátnőm rendszeresen kiküldi nekem a szegedi újságokat. A Szegedi Tükör április 16-i számában olvastam a Bartók téri fotóüzletről. Hát, mit mondjak? Sírtam. Visszahozta a szegedi gyerekkoromat, fiatalságomat!”

 

Négyévesként is fájt a szívem érte

„Személyesen ismertem az édesapját, Szarvas Gyuszit, ahogy mi hívtuk. Mi a papok tanyáján laktunk, a körtöltésen túli nagy épületben, ami a jezsuitáké volt. Apám bátyja és anyám öccse is jezsuita volt. A negyvenes években, amikor kicsi lány voltam, ott találkoztam, illetve láttam Gyuszit. Akkor még nem volt kerekes széke, hanem egy kezdetleges eszközzel tudott közlekedni. Négyévesként is fájt a szívem érte.”

 

(fotók: Fortepan)

 

„Petőfitelepen kezdtem az óvodát – akkor még apácák voltak –, és amikor mi, gyerekek az udvaron játszottunk, az apácák kint ültek, és beszélgettek Tusival (Szarvas Gyula testvére – a szerk.), aki már nagylány volt. Apám cipész volt, és Szarvas néniéknek is csinált javításokat. A szüleim mesélték, hogy Tusi elkapta a diftériát, Gyuszi pedig a paralízist. Akkor még nem volt védőoltás, mint ma. Hat-hétévesen apám velem küldte el a javított cipőket Szarvaséknak. Ha jól emlékszem, volt egy üvegezett folyosó, illetve gang, ahol Szarvas néninek volt sok szép zöld szobanövénye, amiket mindig megcsodáltam. A negyvenes évek végén a kommunisták elvitték a papokat és az apácákat, a nagy házat elvették, odatelepítettek sok családot, később öregek otthona lett. Petőfitelepen kezdtem az iskolát, de az államosítások után elköltöztünk, és a Szentháromság utcai volt zárdába jártam iskolába, melynek már akkor Hámán Kató volt a neve. 1956-ban voltam nyolcadikos.”

 

Radák Mária jó tanító volt, de szigorú

„A fényképész-szövetkezetnek a Kárász utcán volt a főüzlete. Vasváry és Kocsis Ilona volt a fölvételező. A Tisza Lajos körúton Mezeiék voltak, a Széchenyi téren pedig Kovács és Szabadosné. Az amatőr részlegük szintén a Kárász utcán volt, az akkori patika mellett, majdnem szemben a Somogyi Béla utcai akkori antikváros könyvüzlettel. A Klauzál téren a hetes szám alatt működött a húszas évek óta egy műterem, a Linner fotó, amit Radák Mária örökölt. Az államosításkor neki is be kellett lépni a szövetkezetbe, de az 56-os forradalom után kivált, és maszek lett. Apám tudta, hogy van kézügyességem, én voltam a legjobb rajzoló az iskolában, így beadott fényképésztanulónak Radák Máriához, aki először nem akart felvenni. Leült a retuspulthoz és azt mondta, nézzem, hogy mit csinál, és ha én is tudom csinálni, akkor felvesz. Tudtam. Nagyon jó tanító volt, de nagyon szigorú. Kellett is egy 14 évesnek, bár én szófogadó és nagyon alkalmazkodó voltam és vagyok a mai napig. A szövetkezet elnöke, Szabadi Tibor sűrűn bejött hozzánk a műterembe, hozta a híreket a »szöviből«, ahogy mi hívtuk. Abban az évben csak öten voltunk fényképésztanulók. Az iskolában nem csináltak miattunk külön osztályt, hanem »hozzácsaptak« bennünket a fogtechnikus osztályhoz. Rajtam kívül fotós tanuló volt Lovassy Margit, Klein Magdi, Domonkos Sándor és Lang Elemérné. Utóbbi a Pa-dö-dö-s Lang Györgyi anyja. Éva Mezeiéknél tanult. Később férjhez ment Mécs Károly színészhez. Évtizedekig leveleztünk, mert nemcsak a kolléganőm, hanem a barátnőm is volt. A Covid miatt nem ment a posta, így ő hívott utoljára telefonon. Nemsokára rá hallottam, hogy meghalt...

 

Abban az időben, az ötvenes években persze nem volt színes munka, mi is kézzel festettünk. Többnyire én, mert volt hozzá érzékem. Vörösvérlúgsóval marattuk le, majd kénnátronfürdőben kaptuk meg a barna alapot. Anilinnel festettünk. Akkor még a vegyszert is nekem kellett kikeverni. Sosem felejtem el, nem volt kész szóda, szulfit, fixír. Akkor 48 órás volt a hét, de mi vasárnap is nyitva voltunk. A környező falvakból sok esküvő jött hozzánk. Esténként retusálást vállaltam otthon, hogy kicsit keressek, segíthessem a szüleimet. Rengeteget dolgoztam. A nálam negyven évvel idősebb Mária néni mesélte, hogy hozzá küldték Szarvas Gyuszit tanulni. Mondtam neki, hogy ismerem a Gyuszit. Ugyan a családdal megszakadt a kapcsolat 1949 után, mert mi Móravárosba kerültünk, a Faragó utcába. Mondta, hogy Gyuszi szorgalmas, ügyes tanuló volt. Mária néni szeretett engem, adoptálni is akart, de nem mentem vele, mert szerető szüleim voltak. De minden jó, ami az életemben történt, azt Mária néninek köszönhetem, még azt is, hogy a műtermén keresztül ide kerültem Ausztráliába.”

 

Ilyen kicsi a világ

„A férjem a Maros utcában lakott. 1956-ban disszidált. Én hivatalosan, kiránduló útlevéllel jöttem Ausztráliába 1967. december 13-án, és három hét után, január 6-án esküdtünk. Előtte elmentünk a paphoz, és meglepetésemre ráismertem páter Varga Zoltánra, akit négyéves koromtól ismertem a papok tanyájáról. Ilyen kicsi a világ.

 

 

Mielőtt kijöttem, már írta a férjem, hogy van állásom egy laborban. Így közvetlenül az esküvő után már dolgoztam is. Nem volt könnyű nyelvtudás nélkül, de tudtam nagyítani és előhívni. Fél év múlva már beszéltem a nyelvet, mert a férjem azt mondta, nem követi el velem azt a hibát, amit ő csinált. Magyaroknál dolgozott, akiktől nem tanult angolul, így csak villamosjegyet tudott kérni, slussz. Ha a kalauz azt kérdezte volna tőle, hogy »hülye vagy?« »yes«-t felelt volna rá. Így nekem muszáj volt megtanulni a nyelvet. Itt is kézi festés volt divatban, mivel más nem volt, viszont nem volt anilin, hanem olajfestéket használtak. A festéssel nem volt problémám, az olajnak viszont nem ismertem a technikáját, de megtanultam. Több fényképésznek festettem, retusáltam. Istenem, három emberre valót dolgoztam, heti 80-90 órát. Amikor nyolcéves lett a fiam, egy laborban dolgoztam, ami akkor tért át a színes fotókra, azt is megtanultam. A fiam sokat volt velem a laborban, így lassanként ő is mindent megtanult. Sőt jóval több ágát megtanulta a szakmának. Dolgozott a Konicánál, a Minoltánál, a Fujinál, most a Sonynál van magas állásban.

 

Ötven évig dolgoztam a szakmában. A sok nagyítástól tönkrement mindkét vállam, meg kellett operálni. Szerettem a munkám, de örülök, hogy már nem kell csinálnom. A jó gépeimet, teleobejktívet, széles látószögűt, szűrőket odaadtam a fiamnak. Most olcsó, digitális, pici gépem van, ami elég az unokákat, barátokat fotózni.”